Minden, ami...

semmi nem jelzi biztosabban, hogy beköszöntött a tél, mint az, hogy elkezdenek özönleni a péntek esti "smink-a-céges-karácsonyi-bulira" munkák.

Idén sincs ez másképp... és persze jön a csillogó, a fényes, a szíténos, az arany!arany!arany!...

Dioréknál...

Bár a körömlakk nagyon nem az én világom, a száj kifejezetten tetszik. Nagyon egyszerűen megoldható a már meglévő készletekből: a borszín rúzsra egy csepp arany selyempor (de csak az alsó ajkak közepére), utána az egészre egy pötty színtelen szájfény, és máris ilyen.

A Clarins Barocco-ja nem tetszik. Úgy értem, maga a kép nem tetszik, nem tehetek róla, nekem ez túl erős, túl kontrasztos, arról nem is beszélve, hogy az így sminkelt (elárulom, hogy fekete rúzzsal bekevert-sötétített) száj igazán jól csak akkor mutat, ha mellette tökéletesen fehér, porcelános a bőr, az meg csak Photoshoppal megoldható. Ráadásul ez a rúzs 25 felett már gáz, 25 alatt meg erős. Nem egy win-win helyzet:) A Barocco szemhéjtrió viszont szívem szerelme lett:

 Hát nem szép? Hála az égnek, a fekete majdnem teljesen matt. Általában ott rontják el a cégek, hogy a két fényes szín mellé az árnyékoló színt is fényesre készítik, ezzel totál tönkreteszik a másik két szín csillogását, no meg az is tény, hogy fényes feketével lehetetlenség olyan mély, füstös tekintetet varázsolni.

Deeeeeeee ez matt! Juhééééééééééééj!

Estée Lauder idén is az arany bűvöletében ünnepel, én meg úgy fest, hogy Esztike bűvöletében, mert amíg ezeket a sorokat írtam, leégett a törtkrumpli. Iszonyú büdös van.

Chaneléknál idén semmi nem történt, de az a semmi gyönyörű, olyan, ahogy a nagykönyvben írva vagyon (ha már vagyon, valóban egy vagyon az új kollekció, ehhh). Megállapíthatjuk, hogy még mindig jó az élénk pink-barna kombó, és hogy az égett törtkrumpliszag iszonyú makacs, hiába a szellőztetés.

Art Deco. Nekemtalán kicsit túúúúl plasztik túúúl csillogós, túúúl kontrasztos, de néztem az új szájfényeiket: tényleg nagyon szépek.

Egyébként már megtaláltam az idei szezon "azonnal-kell-egy-ilyen" termékét: nem is aaannyira drága, tényleg szuper, könnyen használható és a már meglévő sminkcuccokhoz is garantáltan passzintható.

De nem, most nem árulom el, hogy mi az: nem azért, mert irígy dög vagyok, hanem azért, mert egy külön posztot érdemel, és egyébként is kezdenem kell valamit ezzel a szaggal, jaj...

 már ezektől az év végi plakátoktól...

"menekülj a hétköznapok...", "pihenj...", "kapcsolódj ki...", "mindennapok fárasztó forgataga..."

Szeretek dolgozni. Mindig szerettem dolgozni. Persze van, hogy elfáradok, van, hogy kimerülök és van, hogy tele a hócipőm az egésszel, de ezt a nagy "menekülést" nem értem. Még ha így is van, még ha vannak is olyan emberek, akik eeeeennyireee utálnak dolgozni, mire jó ez?

Aki utál minden áldott nap felkelni-bemenni, az ettől nem szereti majd meg jobban azt, amit csinál... Miért nem úgy szól a csalogató mondat, hogy gyere el hozzánk, masszíroztasd a hátad, áztasd a segged a medencében és pezsgőzz este, mert EZ ÍGY JÓ?

Miért nem azon van a hangsúly, hogy élvezd az életet, találd meg benne a szépségeket? Miért arról szól a világ, hogy szegény-mi-mert-nekünk-dolgozni-kell?

Olyan jó olyan emberekkel találkozni (és vannak! vannak! többen, mint gondolnád!), akik szeretik, amit csinálnak. Ők is fáradtak a nap végén, nekik sincs kolbászból a kerítés, de általában jól megvannak a helyzettel. Élvezik a dolgos hétköznapokat, azt, hogy teremtenek valamit a semmiből, lubickolnak a pozitív visszajelzésekben és bölcsen fogadják a kritikát. Építkeznek belőle. Ja, és igen, a jól megérdemelt pihenéseket valóban töltekezésre használják fel... Utána pezsegnek tovább a munkában.

 Ó, a jó büdös francba!

Már akkor gondolhattam volna, hogy baj lesz, amikor leadtam a névjegykártya-rendelést. Nem volt különösebb extra kívánság: 50 db névjegykártyát szeretnék, jó napot, lehet-e?, lehet, oké, nem, semmi extra nem kell.

Kihozott egy gyűrött dobozfedőt, benne régi névjegykártyákkal, dobálta egyiket a másik után, hogy ezeket mind mi csináltunk, ilyesmiket tudunk, kérdeztem, hogy katalógus van-e? No az nem volt. Sebaj, csütörtök délelőtt van, hétfőig még víííííígan kész lesz, nem kell katalógus, hoztam képet, tulajdonképpen meg is szerkeszthettem volna, a nyomtatás a fontos.

Igen, így jó lesz, semmi fakszni, ez a betűtípus, oké? Oké, kész lesz hétfőre. Biztos? Mert kedden délután konferenciára megyek és nagyon de nagyon fontos, hogy hétfőre meglegyen, kedden már nem akarok rohangálni utána.

Meglesz, hétfőn telefonál, nyugodjak meg, hip-hip hurrááááááá.

Tegnap nem telefonált.

Ma du. 4-kor kezdődik a konferencia. Este 8-kor befejeződik.

Felhívtam.

Nagy nehezen megtalálták a rendelést.

Szerintük lehet, hogy holnapra kész lesz. 

Megköszöntem, elmagyaráztam a helyzetet, nem tudnak mit csinálni. Sajnálják.

Mondtam, hogy én is, nagyon rosszul érint ez most, nagy slamasztikában hagytak és sehol nem fogom jó hírüket kelteni.

Ebben maradtunk.

 fotózás szuper volt, csütörtökön egész álló nap pakoltam (nem egyszerű ám két gyerekkel egy gyerekkel és egy férjjel útra kelni, xanax, xanax, xanax, na jó, nem, de majdnem...)

Aztán pénteken rám szakadt a semmi. Semmi zaj, semmi sziréna. Nincs internet. Nincs telefon, nincs mosnivaló és oda-kell-érni-időpont. Azt hittem, megbolondulok.

Kényszeresen nekiláttam, hogy valami -bármi!- feladatot kreáljak magamnak, hisz nem vagyok én ehhez hozzászokva, hogy csak úgy, kötetlenül, semmi dolgom, és egyébként is... pakoljunk ki, szervezzük meg, intézkedjünk. Egy egész nap kellett, hogy kiengedjek, de jelentem, sikerült.

Kávét szürcsöltem a teraszon, bámultam a hófödte kertet, néztem a jeges-ezüstszikrás Balatont, hallgattam a csendet.

Ráérősen reggeliztünk minden nap: szendvicses, összesütős, gyertyafényes.

Sétáltunk hótaposóban, piros orral, szemet csípő hidegben. Összebújva, andalogva, babakocsit tolva. Család. Jó ez így nekünk.

Ebédeltünk, boroztunk, borbisztróba mentünk, karácsonyi vásároztunk.

Pihentünk. Teljesen feltöltődtem, szinte érzem, ahogy árad belőlem most az energia.

Ma délután már dolgozom;) 

Elutazom pár napra, családozom, adventezni fogunk, feltöltődöm a karácsonyi hajtásra.

Jók legyetek, hétfőn jövök.

Nonstop, Drága, dobj már egy sms-t, hogy jössz-e hétfőn, ha igen, mikor, mit csinálunk, és hogy mi a nagy helyzet...

Az első 1 milliót már kifőztük! csatlakozz Te is!

http://donna.hu/cikk/1-milliot-mar-kifoztunk/7179

Ez volt a hét jó híre! Komolyan mondom, nagyon örülök neki, hogy részt vehettem benne, biztos vagyok benne, hogy jó helyre kerül az étel. Merthogy étel és nem pénz kerül a rászoruló családokhoz.

Egyébként az utóbbi napokban folyton süt a nap: egyrészt változatlanul írok, másrész belekezdtem egy új munkába 3 hete és mérhető a siker, úgy néz ki menni fog a dolog, és holnap egy nagyon jó kis fotózásra megyek.

Az utóbbi napok mindent vivő híre pedig az, hogy az élet újra összerendezte a családi szálakat: rég nem látott unokatestvér, nagynéni, sállálá.

Gyerek alszik, karácsonyi dekoráció már itt figyel a lakásban én pedig elkezdek készülődni a holnapi fotózásra. Kihegyezem a ceruzákat, átmosom az ecseteket, rendezem a rúzsokat.

 több dolgot is megtanultam a szerda esti buliból.

1., Még mindig a fekete szemsmink hódit, ha esti rendezvényről van szó. Ez egyfelől csodálatos, mert a nők bátrak, sminkelik magukat és egyébként is rákenroll, ugyanakkor rettenetes, mert én ennyi elmaszatolódott, szarul feltett fekete festéket egy helyen még nem láttam. És most nem térnék ki arra sem, hogy a hölgyek között bőőőőven voltak 50 év körüliek is. Egy 50-60 éves nő, borospohárral a kezében, elmászott fekete sminkkel nem csinod, nem szexis, nem vonzó, bármennyire is csillog a karkötője (Swarovski)  és bármilyen drága is a bundája (nagyon).

A fekete sminknek megvan a technikája, nem ördöngősség, de egy jó szemhéjalapozó és egy puha fekete ceruza nélkül neki se álljunk, mert úgyis le fog jönni.

A trükk az, hogy a fekete ceruzát el kell maszatolni azon a felületen, amire majd a port akarjuk tenni, így ebbe a zsíros alapba ragad bele a por festék, és így nem lesz pandás a végeredmény.

2. Megtanultam azt is, hogy ha fáj a fejem és délután 4-kor beveszek két fájdalomcsillapítót (ártatlan advil, és az a szép, hogy sosem szedek be semmilyen fájdalomcsillapítót), akkor este 9-kor ne igyak rá, mert nagyon rosszul leszek, dűlöngélni fogok és hülyeségeket is beszélek majd. Folyamatosan.

Megváltom a világot, és megnyugtatásként közlöm mindenkivel (!), hogy

1., csak azért dűlöngélek, mert nagyon berúgtam (baaaaaaaaaassszuuuuuuuus)

2., illetve nem is, csak ráittam a fájdalomcsillapítókra, hihi (!!!!!!!!!kljgkeljgkwhngkjwgrrr!!!)

3., de semmi gond, mert mindjárt hazamegyünk, mert vár a 9 hónapos gyerekünk (és nem hívták a gyerekvédelmiseket!)

... de két dolog vígaszt nyújthat. Bizony. Egyfelől messze még az 50 (bár a férjem múltkor közölte, hogy tekints úgy a ráncaidra(!), mint a porra egy gyönyörű úton), másfelől az én feketém legalább tartott.

 ... persze van, hogy nekem is van egy kis privát esőfelhőm, ami egy-egy napra úgy követ, mintha az árnyékom volna, és nem, nem, nem képes leakadni rólam.

Ilyenkor mindent elfelejtek, eltörök, nekimegyek, leborítok, a lassabb sorba állok, otthonhagyom, mondom, mikor nem kéne és nem mondom, mikor kellene.

Ilyenkor még Medvével is nehezen értjük egymást: néha el sem tudom képzelni, hogy hogy nem halt ki az emberiség: ha az ősasszony mammutot akart főzni, az ősember biztos ősvalamimásállatot akart enni és így tovább, félreértések, elbeszélések, jaj-nem-tudom-hogy-gondolatok egész sorozata, de azt beszéltük meg, de nem, de igen, de hogy, de...

de.

Mennyivel egyszerűbb lenne de nélkül.

 Art Deco Glam Stars Liquid Eye Liner (nincs hosszú neve, ááááá...)

A csillogó-villogó ünnepi, szilveszteri, farsangi, bálozós időszak előtt egy alapbefektetés: tusként is használhatod, de a fekete szempillaspirálra is teheted -kifested a szempilláidat feketével, majd a szempillák végére/egészére (attól függ, mekkora Benned a MedveczkyIlona-faktor) felteszed a csillogós réteget.

Bennem óriási. 

Mára a két véglet lettem: vagy nem sminkelem magam, vagy reggel már műszempillában mennék a Sió baracklevemért.

Hiába na, élni égni tudni kell.

 - nevezzük mondjuk Áginak- aki egy bébiételes üvegbe töltötte a kristálytiszta mézet (a délutáni mézmasszázshoz) itthon, majd elindult dolgozni. Betévedt a Douglasba, és vásárolt egy szemfestéket.

Kifizette, majd elkezdett okoskodni: jaj, jaj, a méz ki ne boruljon a táskámba, ezért kiveszem a kis Douglasos zacsiból Esztikét, beteszem a táskámba, a zacskóba meg beleteszem az üveg mézet.

S lőn.

Csörgött a telefonja, felvette, pénztárca, kulcs, határidőnapló a táskából kicibál, beír, iktat, aláír, ügyintéz, pecsétel.

Otthon már nem találta ez az Ágika azt az Estée Lauder szemfestéket. És még sírni se mert, hogy a férje (nevezzük most Medvének)

1. rá ne jöjjön, hogy Ágika elhagyta az új szemfestéket

2. rá ne jöjjön, hogy Ágika egyáltalán új szemfestéket vett.

Hogy mi lenne Ágika a farsangon? Lúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúzer. Jó, hogy nem barátkozom vele. Az ilyen csajok tök bénák.

 csak sehol nem lehet kapni. Ha valaki talál ilyet, dobjon egy mailt. Szépen kérem. Köszönöm:)

Csupa remek emlék fűz magához az illathoz, bár nekem sosem volt, és most nagyon-nagyon-nagyon vágyom rá...

...

(Khmmm... hallod, Medvi? Nagyon!)

<---------------erre.

Igen, ami a nyíl végén van, zöld üveges.

Ha kicsiben tudnád csak megnyitni a képet, akkor kiírom ide, hogy ne mondhasd, hogy nem látszik. Christian Dior - Tendre Poison.

 zúdítottatok rám -ki élőben, ki virtuálisan - hogy miről írjak.

Komolyan mondom, nem is gondoltam volna, hogy egyes témákat így vártok:)

Komolyan mondom, nem is gondoltam volna, hogy vannak egyes témák...

No jó, kezdem azzal, ami a legtöbbször merült fel, nevezetesen a MIT-NE-VEGYEK-MEG? listával.

1. Elektromos szempillagöndörítő. Ehhez szerintem nem kell további magyarázat.
2. Hófehér szemhéjpor. Hacsak nem vagy sminkes, semmi szükséged rá, hidd el.
3. 220 Ft-os pirosítóecset, ami már ránézésre csíkoz, hullik, karcol, üt, vág, bök, stb. Csak annyit érsz el vele, hogy pattanásos lesz az arcod.
4. Lehúzhatós arcmaszk. Rémlik, mintha egyszer már írtam volna róla, de ismétlés a tudás anyja: NE vegyél ilyet, leepilálja a kis piheszőröket az arcodról. És ez nem jó neked. Megerősödnek.
5. Matt, halvány, gyöngyházrózsaszín rúzs. A legfehérebb fog is sárgának tűnik mellette.
6. Zselés, bambiillatú, szexisen-vizes-hatást ígérő szemfestékek. Olyan, mintha folyamatosan csipás lenne a szemed. A vizes hatást szemhéjpor+megfelelő csillámtermék kombóval lehet elérni.
7. Csokoládébarna szájkontúr. Divat a retro, igen, de éld ki másban: vegyél egy lámpát, hallgass Aradszky Lacit, dominózz. Mindegy nekem, csak ezt a szájkontúrt neeeeeeeeeee.
8. "Belenyúlós" szőlőzsírok. Igen, én is mindig, de mindig, de MINDIG elcsábulok, de hidd el, jobb a stiftes: ha belegondolok, hogy a metróból felfelé elengedem a mozgólépcső korlátját, belenyúlok a tégelybe ÉS felkenem a számra, akkor mindig arra a következtetésre jutok, hogy egyszerűbb, ha végignyalom a korlátot.
9. Csillámos szempillaspirál. Úgysincs rajta annyi csillám, amennyi az igazán csillogó szempillákhoz kell, úgyhogy ne is vesződj vele. Jobb, ja a sima fekete spirálodra kensz egy kis csillámos tust.
10. A hatszázhuszonnyolcadik színtelen szájfény. Elég, ha egy van, a többi legyen színes.

nem híres, hús-vér ember, mint Te vagy én. Megjutalmazta magát egy portfólióval. Miért? Mert fiatal. Mert szép. Mert szeretett volna pár igazán jó képet magáról.

Újra és újra elmondom: nemcsak a 41 kilós csitriket szereti a kamera, sőőőt..., szóval Lányok, aki ilyesmiben gondolkodik, ne habozzon, vágjon bele, bátorság!

Ő örült a végeredménynek. Nagyon:)

 is tudja, minek minkor van itt az ideje (vagy ha nem is tudja, meglehetős magabiztossággal arat, vet, palántál, gyomlál, nyeseget, házasít stb.), itt az ideje, hogy Te is kicsit tudatosabban rendezd a kozmetikai dolgaidat. 

Nem kell mindjárt holdnaptárra, bonyolult számítgatásokra gondolni, varázsszereket inni és a kiürült poharakat éjfélkor egy fekete macska nyávogását hallgatva elásni, elég ha betartod az alábbi gondolatokat. 

Nagykezelésre mindig akkor gyere, ha túl vagy a piros betűs napokon. Ez  alaptézis.

A gyantázás és a szolárium meg a szauna nem barátok 48 órán belül. Vagy-vagy.

Ez a borús-esős, de még nem jesssssszusom-de-befagyott-a-szélvédő időjárás tökéletes arra, hogy leszámolj a májfoltokkal, pigmantzavarokkal és a szemkörnyéki ráncokkal. Mindháromra tökéletes a hámlasztás: ennek most van itt az ideje.

Ideje jelentkezned új krémért: most kell majd váltanunk nyáriról-télire (vannak, akik a nyári után átmenetit kaptak, ők is dobjanak egy mailt.)

Pusz.

 Emlékezni csodálatos dolog. Amikor kacagva emelted a pezsgőspoharat, vagy felderült az arcod, mert meglátogattalak. Sosem olyan gyakran, mint szeretted volna, sosem olyan gyakran, mint tehettem volna és sosem olyan gyakran, mint kellett volna.

Egészen kicsi gyerek voltam, és Te voltál az egyetlen, aki engedted, hogy a pipereasztalodnál a piros rúzsoddal kikenjem a számat (és a fülemet és a kezemet könyékig).

Szeretted a finom krémeket, a kaviárt és a pedikűrt. Mindig észrevetted, ha fogytam és szóvá is tetted. Ismerted az udvarlóimat és meglepően képben voltál a legújabb divattal, zenékkel, történésekkel.

Tőled tanultam, hogy az asztalnál nem kell, nem szabad csendben ülni és fegyelmezetten enni: az asztalnál beszélgetni, élni, társalogni, másokat meghallgatni, megvitatni, nevetni kell.

Életem egyik legmeghatározóbb emberét adtad nekem, az apukámat. Nagyon sírtam, mikor elmentél.

Mindig hiányozni fogsz, nagyon gyakran gondolok Rád. 

 Az úgy történt, hogy tegnap elindultam itthonról, gyerek, kutya, sminkbőrönd (nagy), sminktáska (kisebb), gyerek utazós holmi, babakocsi, autósülés.

Leadtam a gyereket, majd egy kis ügyéntézés után leparkoltam, gondoltam felviszem a kutyát meg a smincuccot, még gyorsan leszaladok vásárolni, pont, mire jön a vendég kitakarítok, szuper lesz.

Nem egész 40 perc múlva meg is érkeztem: Domestos, ablaktisztító, mézes puszedli, karácsonyi fémdobozok, sonkasaláta, hagymás ciabatta (az íze miatt), mentolos rágó (a vendégem miatt), hóemberes ablakmatrica (mondom én, hogy 3 hónapos az Advent), körömlakk (csak úgy).

Felérek az ajtó elé, nyitom a zárat (gyorsan má', bepisilek, na), egyik, másik, oké, ajtó benyom...

Semmi.

Nekifeszülök.

Megint semmi.

Kutya nyüszít odabent, az ajtó belülről be van riglizve. Tehát valami dolga van itt Medvinek, jött, amíg én vásároltam (körömlakkot elrejteni!), csöngetek, semmi, csak a kutya nyüszít továbbra is.

Fura.

Hiába nyomom, nem tudok bejutni. Medvi végre felveszi a telefont, engedjémábe, hogyhogynemittvagy? Ha TE nem vagy itt, akkor ki reteszelte be belültől az ajtót? Nem? Akkor gyere. Oké, várlak, nagyon siess.

- Hahó, van benn valaki? (cérnahangon). Halihó, engedj be, nagyon kell pisilni... 

Nos, igen. Halihó, engedj be. Így. Mert ha valaki betört a lakásba és belülről bereteszelte magát, akkor valószínűleg rohadtul meghatja az a tény, hogy és bokánhugyozom magam lassan, és természetesen kijön, és beenged pisilni, sőt, még egy kávét is főz nekem a mézes puszedlihez. 

Telefon.

- Nyuszkó, csengess be a szomszédba, szólj, hogy baj van, nehogy valaki kijöjjön a lakásból, én meg nagyon sietek.

Én becsöngetek, tördelem a kezem, szerencsére remek a viszony a szomszédokkal, figyelnek rám, kijönnek, segíteni nem tudnak. Továbbra is cérnahangon cincogok befelé, túl vagyok az 5. puszedlin, Drazsékám, tarts ki.

Megjön Medvi, hallom, hogy pittyen a kaputelefon, de nekem ennyi már elég, egyből birkózószart vacsoráztam "gyere ki, gyere KI, megfürdök a víííredbeee", ekkor nyílik a liftajtó, Medvém megérkezett (az külön pikantériája a dolognak, hogy egy szülinapi buli kezdetéről jött ÉS előhúzott egy kalapácsot, egy vésőt és két csavarhúzót a táskájából).

??

!!

Mindegy, ezen nem akadunk fenn, nekilódul, döngeti az ajtót, miközben én (és a többi néző) lelkesen biztatjuk:

- Nem lehet belökni? Lecsavarozni? Kifeszíteni? Betolni? Kampóval megbuherálni?

és ezekre mind-mind nem, nem, NEM, N.E.M. a válasz, hisz az én férjem pontos, ravasz, felkészült, az ajtó úgy lett acélpánttal megerősítve, megbuherálva, csavarok végei elfúrva, stb., hogy még véletlenül se lehessen betörni, befúrni, kifeszíteni stb. Szóval érted.

Közben a vendégem megérkezik, megállapítjuk, hogy ma sem fog megtanulni sminkelni, vígan kacarászunk (vodkát kaptam a szomszédtól), az ajtót farikcsálják (tényleg így kell leírni!), ütik-verik, feszítik, darabolják, 40 perc és már be is jutunk, de Medvi halál büszke: ugye milyen jó kis ajtót csinált? Milyen biztonságban voltunk, amíg ott laktunk? Hogy hozzánk milyen nehéz betörni?

Még egy sörözést lebeszélnek a szomszéddal: most nem aktuális, de valamikor mindenképp koccintani kell erre, hisz az ember nem minden nap tör be a saját lakásába.

Ja. Kurva biztonságos az ajtó.

Ps.: Medvi kalapáccsal körbement a lakásban, senki nem volt ott. Csak Drazsé. Aki addig kavart, amíg a Medvi által bezsírozott (hogy ne nyikorogjon és jobban csússzon, Nyuszkó) riglit belökte az orrával.

Drazséval most nem beszélek.

 Úgy 3 hete keresett meg a Kifőztük szerkesztője, hogy lenne-e kedvem írni a karácsonyi különszámba valami sminkelőset, készülődőset. Az egész anyag (rengeteg recepttel) némi pénzadomány fejében letölthető, a befolyt összeget jótékonysági célra fordítják: az Élelmiszerbank kapja, Karácsonykor tartós élelmiszert és némi édességet küldenek belőle azoknak a gyerekeknek, akik állandóan éhesek.

A probléma sajnos nem is olyan távoli, mint hinnénk: Édesanyám egy általános iskolában tanít, és meséli, hogy bizony sokszor jönnek be úgy gyerekek a suliba, hogy olyan éhesek, mint a kis farkasok, mert az előző napi uzsonna óta, amit a suliban fogyasztottak el, még nem ettek. Mindez 2010-ben, Budapesten. Ezekkel a gyerekekkel találkozol a villamoson, vékonyka kis testük viszi a nagy iskolatáskát, és nem is gondolnád, mennyire összefacsarodik a kis szíve, mikor Te csokis sütit majszolsz előtte. Nem, nem irígykedik. 

Csak éhes.

 nem is alakultam át, csak sűrű mostanában az élet. Egy kissé. Na jó, nagyon. Rengeteg kézműves dolgot készítek mostanában, sokat rajzolok, tele vagyok ötletekkel - egyelőre csak várom, hogy ez hol, mikor, milyen munkában ölt majd testet, addig hagyom, forrjon, dolgozzon, motoszkáljon, kavarogjon ez a sok-sok minden.

Most kevesebbet dolgoztam.

Családoztunk. Kényelmesen reggeliztünk, volt időm muffint és bundás kenyeret sütni, citromos teát készíteni, megteríteni, olvasni, hímezni, takarítani, rendezni. Nem rohantam sehova, nem lógott még a fülem mögül is egy ecset, nem csörgött egyfolytában a telefonom - utóbbinak nagyon de nagyon egyszerű oka van: sokszor kikapcsoltam.

Behoztam a lemaradásomat, megválaszoltam a leveleket, rendet tettem a határidőnaplómban, nos, többé kevésbé. 

Szóval családanya funkcióra kapcsoltam, de most újra hiányzik a nyüzsgés.

Így van ez rendjén, nem? Körülöttem mindenkinek két oldala van, elég, ha csak a vendégeimet nézem: gyönyörű, szőke, törékeny, vezető beosztásban - szabadidejében Tankcsapda koncerten nyomul.

Vagy mosolygós, céltudatos, intellektuális, de egyszercsak kitör belőle a díva, mit díva, DÍVA, nekem meg az állam esik le... de jó, jó ez így.

Penge agy, bombanő, ízig-vérig, jogász az istenadta, de South Parkos csengőhangja van. Nagyon kemény:)

 a meglepetések jegyében zajlott. Bizony ám. Először ettem igazi, gyönyörű, harsogóan pink macaroon-t, és -bár eddig nem értettem, hogy mi ez a hiszti ekörül a süti körül- jelentem, megvilágosodtam. Valami isteni! 

Kaptam még egy pink orchideát is, és most, hogy a mai posztban immár másodszor kerül elő ez a szín...: tudjátok, hogy október a mellrák hónapja? 

Válogattam gyorsan egy pár rózsaszín szájfényt (a rózsaszín szalag a mellrák elleni küzdelem jelképe), sajnos nálunk előfordult a családban, ezért is érzem közel magamhoz ezt az ügyet, a kampányt, a harcot a megelőzésért.

Az első az egy Essence szájfény, XXL Shine, Supergirl árnyalat, a második pedig egy Esztike, Pure Colorból a Pink Sugar nevű gyönyörűség. Fáj is utánuk a szívem rendesen, de azt hiszem, erről most inkább lemondok.

Kolontárnak és Devecsernek most sokkal jobban hiányzik az a pénz, mint az én sminkarzenálomnak ez a két szájfény.

Képzeljétek, kaptam egy csodaszép füzetet is (hogy miért, azt nem tudom, mindenesetre nagyon örültem neki). Máris rengeteget írtam bele: titkos karácsonyi előkészületeket, menüsort, ajándékokat. Ötleteket, rajzos álomvilágokat, amik csak a megvalósításra várnak. Álomi sminkeket, színeket, amik inspirálnak. Idézeteket, amik pátosz és elcsépelt közhelyek nélkül elgondolkodtatnak.

Gondolatokat, amiket soha senki nem fog elolvasni, nem is azért íródtak. Medvi megjavította az állólámpát: azóta oda szoktam kucorodni, kezemben egy pohár tea, egy toll, és csak írok, írok...

 kitakarítottuk a lakást, suvickoltuk, fényesítettük, felszereltük. Megfőztük, megterítettünk, tálaltunk, igyekeztünk, már mennem kell zuhanyozni, jaj, késésben vagyunk. Keresztelő, utána lakásavatóval egybekötött ebéd nálunk.

Fpdrászhoz nem jutottam el sajnos, no mindegy, majdcsak lesz valami, beszárítom. Jóvammásietekna!

Nem, nem tudom, hova tettem, talán a tálalón van. Vagy nem. Figyelj, kérlek, nem érek rá, meg kell csinálnom a hajam.

Hajlakk.

Szerintem ezt a nyakkendőt vedd, és kezdd el ölötztetni a gyereket is. Megtaláltad az öltönycipőd? Jaj, de ügyes vagy.

Nekem már csak pirosítanom kell. Meg rászárítaani a hajamra.

Telefonáltak? Már ott vannak? Mind a tizenöten? Jól van, vedd a cipődet, rajtam is már kabát. Pénz, kulcs, forgalmi? Zsepi? Cumi nálad?

Nyugodtan add rá a sapkát, indulunk.

... és még visszafordultam, hogy egy utolsó puffot adjak a hajamnak, hogy bombabiztos legyen, és bombabiztosan álljon.

A hajlakkot a amellé a bútorápoló mellé tettem, ami tök jó, mert fényes, fehér, viaszos habbal vonja be a bútort, amit utána alaposan el kell dörzsölni, oszlatni, de szép lesz, nagyyon szép.

És egy a fényes, fehér, viszos hab vastagon állt a hajamon, a fejemen, az arcomon, a ruhámon.

... mert - mint bizonyára már Te magad is kitaláltad - rossz flakont kaptam a kezembe.

Tapasztalatból mondom, hogy csak egy sz@rabb dolog van annál, mint amikor lefújod a fejed bútorápolóval: mikor el kell mondanod a férjednek, hogy öööö, lefújtad magad bútorápolóval.

Ez a szuperbasszameg kategória.

a csizma-, cipővásárlás jegyében telt: Medvi is és én is jó pár lábbelivel lettünk gazdagabban (4-6 az arány azt hiszem, természetesen ide billen a mérleg nyelve. Soknak tűnik, de szuperszépek/szuperakciósak/szupermegérték voltak és Barnus annyi időt töltött csendben a cipőboltban, hogy bőven reménykedhetek a fiammal töltött vásárlásokban).

Na szóval cipők, cikk írás, álmodozás és készülődés: Barnusnak keresztelője lesz vasárnap, arra kell készülni, nagypapám pedig 80 éves lesz a jövő hétvégén.

Tengtem-lengtem. 

Tengek-lengek.

Ezen a héten ma, holnap és szombaton dolgozom (bent), itthon szinte minden nap van valami, amit intézni kell: Karácsony előtti jótékonysági sminkelés, adománygyűjtés (mini cipősdoboz), vízóra-gázóra, kenyérsütés és most kacérkodom a nordic walkinggal: október 17-én lesz alapképzés a Margit-szigeten, lehet el kén menni. Barnussal, naná, de ez nem gond, vettem szuper háti hordozót (csinos, nem hippi-mamis/fémvázas/mesefigurával díszített/buzeráns formájú).

 hogy tegnap délután mi járhatott a vendégeim fejében. Rég mentem ennyire csapzottan dolgozni, de büszkén jelentem: délelőtt futottam-szaunáztam. Álljunk meg egy percre, figyelmezzél szavamra, gyermekem: futottam. F-U-T-O-T-T-A-M. Én. A parkban. Önszántamból.

Nem mondom, hogy jó volt, de legalább... de lagalább rossz volt. Hian.ába, na, ez nem nekem való: zakatolt a fejem, zúgott a fülem, unatkoztam és végig egy dupla baconös hamburger lebegett a szemem előtt.

Az egyetlen jó az volt az egészben, hogy a Crazy Rumors Amaretto ajakírt nyalogattam a számról, annak legalább egészségtelen-de-nagyon-finom marcipános cappuccino íze van.

Ismét kiderült: a szupermaratont sosem fogom lefutni (konkrétan azt éreztem, hogy FOGNOM kell a mellemet, hogy ne szakadjon le, pedig sportmelltartóban voltam. Úgyhogy este kicsit féltem, hogy Erős Antónia megszakítja az RTL műsorát, és beolvassa, hgy labilis elmeállapotú, önmagát sportosnak képzelő, önnön mellét fogdosó anyuka ámokfutott az XY parkban. Kérjük, ha gyermekük látta, sürgősen kérjék szakember segítségét, mert a gyerek megállhat a növésben/kaktusz feljődhet az orrában/megbukik biológiából, mert rendszertanilag nem tudja majd besorolni a látottakat.

 kedélyek, biztos ami biztos, engedélyeztem néhány szabadnapot magamnak: legközelebb pénteken veszem fel a lantot ecseteket.

Itthon pihenek. Azaz reggel felkelek, áthozom Barnust az ágybe mellé, összebújva játszunk még egy fél órát (ő püföl, én csendben és főképp magamban b@sszamegezek), majd hurrá, hurrá, indul a nap, eszik, tisztába teszem (8 lába van és mindegyikkel rúg, mi az? Barnus.) Majd játszik. Kitekeri a járókából a csavart, lerántja a terítőt, belenyúl a virágföldbe, megnyalja a porszívó csövét, én eközben szaladok, rohanok utána, lóg a belem, és bő 2 órán keresztül "eztmostnemszabadkisfiam"ozok, a lelkem sír egy kávé/egy cikk nyugodt elolvasása/egy ohár víz inzultusok nélküli gyors felhajtása után, de ez lehetetlen, mert Őfelsége tör, zúz, sikít, mászik, feláll és egyálalán, egy csomó olyan dolgot csinál, amire az ember nem is számít, és mondták, persze, hogy a gyerek ezzel jár, de hogy ennyire...??!...

Azon a ponton viszem aludni, mikor belemarkol a kutya feje búbján a szőrbe és be akarja húzni magával a járókába, mert hát ők örök barátok (mondjuk erről megkérdezném Drazsét is), a járókában-közös-játék azonban nem jöhet létre, mert a rácsok miatt nem fér be, NEM FÉR BE, ... de talán, ha más szögben, akkor lehet, hogy mégis befér a kutya, nem így nem megy, mert koppan a feje. Jaj.

Visító, rúgkapáló szörny, cumi a szájában, de nem alszik, már egy órája nem alszik, szerel, tapétát vakar, beszorul a keze az ágy rácsába, nevet, mert kiszabadítom. Eközben mosok, teregetek, beindítom a mosogatógépet. Fel kéne porszívózni.

Répát pucolok, sietve, kapkodva, és legfőképpen csendben. Még csak 10:41, de azért fél szemmel már a munkás pénteket figyelem: milyen jót fogok pihenni:)

 ... Drazsé jobban van. Még egy kicsit kába - gondolom az injekcióktól, amiket kapott, sokkos állapotban, de jobban van.

Medvinek a karja fáj.

A kutyát befogták, én egész délelőtt telefonálgattam, hogy ha semmi nem indokolja, hogy elaltassák, akkor jó helyre kerüljön a kutya, végül egy nagyon kedves hölgytől kaptam segítséget, aki ezt a honlapot üzemelteti. Segítőkész volt, kedves és roppant józan gondolkodású. Örök hála érte.

http://www.amstaffrescue.com/index.php

Megnézi, hogy mit tehet.

Szeretnénk az egészet elfelejteni.

 autó, zene, gyerek, kutya, végre VASÁRNAP, szabadnap, négyesben, és hát fel, fel, vitézek. Meg sem állunk, szép az élet, most aztán igazi családi program, leparkol, babakocsiba beágyazva a gyerek, csípős hideg van, de sebaj, egy kis séta a friss levegőn.

No semmi komoly: csak a betonúton, és séta, fényképezgetés, hopp, egy sárguló falevél. Deszép.

Kicsit odébb megyek, "lefotózol, Medvi?" perszehogy "Le, állj oda... Kutya?" "a fánál"

ekkor jól megtermett tigriscsíkos harci kutya a semmiből, egy ember lófrál vele, csak mi vagyunk az egész hegytetőn, "öné a kutya, uram? gyere, Drazsi, megkötlek", de ekkor a kutya nekiindul, támad, vicsorít, ugrik. Rám. Fekete kis felhő.

Drazsé beugrott elém. Élete árán is, akár. Ordítok. Hörög, küzd, sikolt, elkap, marcangol. Dazsé már nem küzd, négy lába az ég felé, csak sír. Sikítok. Medve rohan. Drazsé már csak csendben sír. A férjem rávetődik a kutyára, lihegés, forgatag. Vér. Sár. Ordítás. Én ütöm a fejét, Drazsé hogy van, nem tudom, csak azt, hogy a kutya marcangolja.

A férfi néz. Mi hárman őrült tusában: Medve, én és a tigriscsíkos harci kutya, már csak zihálnak ők ketten, én üvöltök:  "Könyörgöm, legalább a babakocsit vigye el, ha nem bírnánk a kutyával" - de nem, a férfi komótosan visszaszáll a kocsiba és elhajt.

Kinek a vére ez? Enyém? Ádámé? Drazsé vére? Nem tudom már. Küzdenek. Ők ketten. És egyáltalán nem biztos, hogy ki nyer.

Hallottál már állatot tehetetlenül, félelemben és fájdalomban üvölteni? Úgy üvöltöttem.

Ádám harcol. Szó szerint. Van egy pillanat, fölékerekedett: Menekülj, mentsd a gyereket, nem tudom, meddig tudom tartani. Ordítva püföli a még mindig támadó kutyát. Sehol egy lélek. Most, most menjünk, jövök én is. Ha tudok. És valahogy, nem tudom hogy, eljövünk. Drazsé lélegzik, de nem tud menni. Én mentem a babakocsit, közvetlen mögöttem a szerelmem. Újra itt van, Nyuszkó, menjetek, feltartóztatom - és a kutya újra és újra támadni akar. Nem tehet róla. Nem így született. Így nevelték. Torokra. Menekülünk. Negyed óra tusakodás és újabb 15 perc kétségbeesett menekülés a babakocsival a parkolóhoz.

A parkolóban emberek. Nézik a véres ruháját, a zilált fejemet, a sáros, csapzott, kétségbeesett mivoltunkat. Ja, szóltak, hogy egy családot megtámadott egy pitbull, azok maguk voltak? Igen. Mi voltunk. Húsz perce is mi voltunk. És azóta sem segített senki.

A kutya azóta is arra kószál és támad. 

Aztán állatorvos, rendőrség, feljelentés (minek?), Ádámnak tetanusz és 5 veszettség elleni. Majd. Sorban.

Jót kirándultunk. A kép akkor készült, mikor a nagyja vért lemosta, és egy kicsit rendbe szedte magát az uram. Mondom, ez már a rendezett kép.

Ps: a kutya képzett harci kutya volt. Nem viccelt, támadott. Egy cseh rendszámú autóval jöhetett - feltehetően azzal a férfival, aki abba méltatlan élebe kényszerítette, ami által ilyenné vált, és aki szemrebbenés nélkül végignézte a tusánkat - majd elhajtott.

A kutyát befogták, most megfigyelés alatt van.

Ha egy kutya ilyenné válik, ott a gazda a hibás, nem a kutya. Mi azonban ott, abban a helyzetben nem tehettünk mást - mentenünk kellett magunkat.

Én azonban mégis szeretném elrendezni a kutya sorsát: ha valaki tud jó nyugdíjas otthont harci kutyusnak, ahol befogadják és szeretik, nagyon kérem szóljon.