... persze van, hogy nekem is van egy kis privát esőfelhőm, ami egy-egy napra úgy követ, mintha az árnyékom volna, és nem, nem, nem képes leakadni rólam.

Ilyenkor mindent elfelejtek, eltörök, nekimegyek, leborítok, a lassabb sorba állok, otthonhagyom, mondom, mikor nem kéne és nem mondom, mikor kellene.

Ilyenkor még Medvével is nehezen értjük egymást: néha el sem tudom képzelni, hogy hogy nem halt ki az emberiség: ha az ősasszony mammutot akart főzni, az ősember biztos ősvalamimásállatot akart enni és így tovább, félreértések, elbeszélések, jaj-nem-tudom-hogy-gondolatok egész sorozata, de azt beszéltük meg, de nem, de igen, de hogy, de...

de.

Mennyivel egyszerűbb lenne de nélkül.