autó, zene, gyerek, kutya, végre VASÁRNAP, szabadnap, négyesben, és hát fel, fel, vitézek. Meg sem állunk, szép az élet, most aztán igazi családi program, leparkol, babakocsiba beágyazva a gyerek, csípős hideg van, de sebaj, egy kis séta a friss levegőn.

No semmi komoly: csak a betonúton, és séta, fényképezgetés, hopp, egy sárguló falevél. Deszép.

Kicsit odébb megyek, "lefotózol, Medvi?" perszehogy "Le, állj oda... Kutya?" "a fánál"

ekkor jól megtermett tigriscsíkos harci kutya a semmiből, egy ember lófrál vele, csak mi vagyunk az egész hegytetőn, "öné a kutya, uram? gyere, Drazsi, megkötlek", de ekkor a kutya nekiindul, támad, vicsorít, ugrik. Rám. Fekete kis felhő.

Drazsé beugrott elém. Élete árán is, akár. Ordítok. Hörög, küzd, sikolt, elkap, marcangol. Dazsé már nem küzd, négy lába az ég felé, csak sír. Sikítok. Medve rohan. Drazsé már csak csendben sír. A férjem rávetődik a kutyára, lihegés, forgatag. Vér. Sár. Ordítás. Én ütöm a fejét, Drazsé hogy van, nem tudom, csak azt, hogy a kutya marcangolja.

A férfi néz. Mi hárman őrült tusában: Medve, én és a tigriscsíkos harci kutya, már csak zihálnak ők ketten, én üvöltök:  "Könyörgöm, legalább a babakocsit vigye el, ha nem bírnánk a kutyával" - de nem, a férfi komótosan visszaszáll a kocsiba és elhajt.

Kinek a vére ez? Enyém? Ádámé? Drazsé vére? Nem tudom már. Küzdenek. Ők ketten. És egyáltalán nem biztos, hogy ki nyer.

Hallottál már állatot tehetetlenül, félelemben és fájdalomban üvölteni? Úgy üvöltöttem.

Ádám harcol. Szó szerint. Van egy pillanat, fölékerekedett: Menekülj, mentsd a gyereket, nem tudom, meddig tudom tartani. Ordítva püföli a még mindig támadó kutyát. Sehol egy lélek. Most, most menjünk, jövök én is. Ha tudok. És valahogy, nem tudom hogy, eljövünk. Drazsé lélegzik, de nem tud menni. Én mentem a babakocsit, közvetlen mögöttem a szerelmem. Újra itt van, Nyuszkó, menjetek, feltartóztatom - és a kutya újra és újra támadni akar. Nem tehet róla. Nem így született. Így nevelték. Torokra. Menekülünk. Negyed óra tusakodás és újabb 15 perc kétségbeesett menekülés a babakocsival a parkolóhoz.

A parkolóban emberek. Nézik a véres ruháját, a zilált fejemet, a sáros, csapzott, kétségbeesett mivoltunkat. Ja, szóltak, hogy egy családot megtámadott egy pitbull, azok maguk voltak? Igen. Mi voltunk. Húsz perce is mi voltunk. És azóta sem segített senki.

A kutya azóta is arra kószál és támad. 

Aztán állatorvos, rendőrség, feljelentés (minek?), Ádámnak tetanusz és 5 veszettség elleni. Majd. Sorban.

Jót kirándultunk. A kép akkor készült, mikor a nagyja vért lemosta, és egy kicsit rendbe szedte magát az uram. Mondom, ez már a rendezett kép.

Ps: a kutya képzett harci kutya volt. Nem viccelt, támadott. Egy cseh rendszámú autóval jöhetett - feltehetően azzal a férfival, aki abba méltatlan élebe kényszerítette, ami által ilyenné vált, és aki szemrebbenés nélkül végignézte a tusánkat - majd elhajtott.

A kutyát befogták, most megfigyelés alatt van.

Ha egy kutya ilyenné válik, ott a gazda a hibás, nem a kutya. Mi azonban ott, abban a helyzetben nem tehettünk mást - mentenünk kellett magunkat.

Én azonban mégis szeretném elrendezni a kutya sorsát: ha valaki tud jó nyugdíjas otthont harci kutyusnak, ahol befogadják és szeretik, nagyon kérem szóljon.