Emlékezni csodálatos dolog. Amikor kacagva emelted a pezsgőspoharat, vagy felderült az arcod, mert meglátogattalak. Sosem olyan gyakran, mint szeretted volna, sosem olyan gyakran, mint tehettem volna és sosem olyan gyakran, mint kellett volna.

Egészen kicsi gyerek voltam, és Te voltál az egyetlen, aki engedted, hogy a pipereasztalodnál a piros rúzsoddal kikenjem a számat (és a fülemet és a kezemet könyékig).

Szeretted a finom krémeket, a kaviárt és a pedikűrt. Mindig észrevetted, ha fogytam és szóvá is tetted. Ismerted az udvarlóimat és meglepően képben voltál a legújabb divattal, zenékkel, történésekkel.

Tőled tanultam, hogy az asztalnál nem kell, nem szabad csendben ülni és fegyelmezetten enni: az asztalnál beszélgetni, élni, társalogni, másokat meghallgatni, megvitatni, nevetni kell.

Életem egyik legmeghatározóbb emberét adtad nekem, az apukámat. Nagyon sírtam, mikor elmentél.

Mindig hiányozni fogsz, nagyon gyakran gondolok Rád.