Minden, ami...

• ha van kedved színvonalas rendezvényeken dolgozni

• legalább egy idegen nyelven jól beszélsz

• mosolygós-kedves-csinos-fáradhatatlan vagy

 

akkor jelentkezz, küldj egy fényképes önéletrajzot. 

Majdnem 6 évig működött a Golden Apple Hostess, ideje újból időt szakítanom rá...

 

én pedig szobafogságban vagyok. Már vagy 5. napja nem kapcsoltam tévét, az egyetlen szál a külvilághoz az internet.

Olvasok, finom teákat iszom, ezen a héten pihenőt tartok. A jövő héten szinte harapni lehet a munkát, mindenki igyekszik még a lepetézésem előtt jönni, de én ezt nem is bánom, sőt, örülök neki, hogy még a nagy kaland előtt találkozom sok-sok ismerős arccal.

Josephine Baker életét olvasom, majd átváltok a Kismama magazinra, belelapozok egy Toulouse-Lautrec albumba, de találtam a polcon egy New York építéséről szóló képes albumot is: rettentő izgalmas, fekete-fehér fotókkal illusztrált, jóképű építőmunkások dolgoznak 30 emeletnyi magasságokban, igazi Light Cola reklám.

Egy baj van csak vele: ha elalszom közben és ráesik a fejemre, k.va nagyot üt.

már elkeserítő.

Ma konkrétan elfeledkeztem egy vendégről. A Stúdió egy napja lomtár, minden van itt(babakocsi, régi tévé, székek, asztalok, szerszámok), és mindennek az ellenkezője is, darabokra szedve, full hulladék állapotban.

És ekkor csöng a telefon, a vendég (akit sosem láttam még, szóval még az sincs, hogy régi vendégem lenne, aki megértő) roppant lelkesen megérkezett.

Én egy szürke melegítőben, egy fehér pólóban, hagymaleves szagúan várom az uramat, hogy kipakoljuk ezt a lomot, és szegény lány csitti-fittin, frissen-üdén áll velem szemben az előtérben.

--------------------------------------------------------------------------------------

Visszajön, én meg valami nagyon extra arcmasszázzsal lepem meg: ez a minimum. 

Ó, a rohadt életbe, hogy ég a pofám!

....

Á, még mindig nem tértem magamhoz...

Tegnap visszavonhatatlanul és csillapíthatatlanul rámtört a fészekrakó-láz. Azonnali hatállyal rendet kellett raknom a fényképes szekrényben...

Megtehettem, mert egyedül voltam - Medvit mostanában nem nagyon látom, általában a C lakásban ügyködik, vagy valami extra, "nemterhes" bombázóval hetyeg, utóbbi esetben viszont isteni a stylistja, mert mindig nyakig poros, nagyon kimerült és vakolatdarabkák vannak a hajában, mikor hazajön.

Tisztán emlékszem arra a pillanatra, mikor egyesítettük fényképeinket, és az Ő családi fotói mellé bekerültek az én családi fotóim: igen, ott voltam nyakig felhúzott pörgős szoknyában, majd az óvodai ballagásos képen, aztán kék melegítőben, ahogy hullahoppozok. Természetesen van nagymamánál teknőben fürdős, barackevős és talpig dinnyés kép is az elmaradhatatlan szülinapos, "mutasd meg, Ágika, hány éves vagy - HÁÁÁROM" mellett, majd az évekkel későbbi UV-színű pénztárcával a nyakamban egy teve hátán, aztán foggal és fog nélkül, az első hajfestés után és a szalagavatós banketten című örökbecsű művek.

És mostanra, kicsivel több, mint két évvel a kezdetek után már ott vannak a mi emlékeink is: az első közös Karácsony, a prágai út, az esküvő hiperszuper képei és a füredi nyaralás... 

Ott van az egyre terebélyesedő pocakom a nagymamám 3 vagy 4 éves portréja mellett (nagyon komoly, igazi fotográfus-műtermes kép ám!), és a horvátországi fürdőzésünket csak egy bölcsis portrém és anyukám ballagós mosolya választja el Medvi érettségis tablóképétől.

Már nincs Ő meg én. Már mi vagyunk. A mi életünk, a mi emlékeink és hamarosan egy olyan kisfiúról lesznek ott képek, amik végképp összekötik az anya-apa vonalat.

Érdemes jó fotóst választani. A mi generációnk az élő példa, hogy unokáink is nézni fogják... és lehet, hogy ugyanúgy újítgatják, szépítgetik az akkorra már megfakult kereteket, mint mi most a dédnagyapám esküvői emlékét. Érdemes néha összetrombitálni a családot és elmenni fényképészhez.

Egészen más, mint az otthoni kattintások.

és roppant lélekölő munka volt. Igazi gályarab-érzés, monoton, egyhangú és sivár az élet, apró örömforrások nélkül. Egy vizuális inkvizíció, tortúra, fujjabelemjönki. Tisztán emlékszem minden pillanatára ennek a borzalmas fotózásnak.

Kedves Lányok, szenvedjetek velem!:D

(utána sajnáltam kimosni az ecseteket)

A 2010-es esküvői szezont hivatalosan megnyitom, a szalagot átvágom, a határidőnaplót csőre töltöm: indulhat a bejelentkezés (azaz már színesednek az időpontok, van már egy pár foglalás.)

A február végéig lefoglalt időpontokra még a tavalyi ár érvényes, utána már a 2010-es árlista lesz a mérvadó.

Addig is -a nagy készülődés közepette- fogadjátok szeretettel ezt a pár képet, a Green Wedding Shoes-ról származnak, szerintem gyönyörűek és igazán inspiráló a hangulatuk és a képi világuk.

Tervezgessetek, álmodozzatok és szervezzetek: olyan de olyan jó ez az időszak!

mozgalmas napunk volt, irigyelt is érte a Radó...

így kezdődik Bálint Ágnes általam ronggyá olvasott Szeleburdi családja, és a mai napig ez a mondat jut eszembe, ha igazán sok dolog történik velem egy nap, sőt, Medvének is így szoktam felvezetni az eseményeket.

Már nem kérdez vissza, hogy ki az a radó, és nem teszi hozzá, hogy nem is igaz barát, aki irigykedik rád, Nyuszkó, az ilyennel nem kell szóba állni.

Szóval egy igazi, nagy elalvós nappal indultam, rohanás a vérvételre és Barnabás dolgait intézni (bővebben az almafa.blog.hu szakirodalomban:)), hogy visszaérjek a munkahelyemre legkésőbb 11-ig, úgy volt, hogy viszik el a Drazsémanót.

Barnabás dolgaitól sokkot kapva beestem a közeli angol ruháshoz (szaknyelven turki), ahol sikerült pillanatok alatt egy kisebb szakajtónyi cuccot összevásárolnom, illetve összefutottam a volt tanítványommal, majdan jól hazajöttem... volna, ha nem keresztezi az utam egy teljesen használhatatlan, de annál gyönyörűbb borítéktáska (igen, rohadtul nem fér el benne egy pelenka sem, de eperszínű ÉS kígyóbőr mintás És hosszú, ezüst csat van rajta. Szarul hangzik, de tényleg álomszép!), szóval ha már úgyis a fejemet veszi az Uram, akkor legyen kövér az a lúd, ne csak én, egy szó mint száz, jött velem haza...

Az orvosnál eltöltött idő és a vásárlás (ami 2x annyi volt, mint a doki) teeeeeeeljesen kimerített, úgyhogy nekiálltam szilvás gombócot csinálni.

Még mielőtt kék szalagos háziasszonynak tűnnék, sietve leszögezem, hogy

1. nem, ez még mindig nem gasztroblog

2. mélyhűtött a gombóc (muhaaaaahahaaaaaaaaa)

3. azért kibontottam egy üveggel a kora-terhességi-befőzési-láz során eltett mákos szilvalekvárból, és meg kell mondjam, nagyon de nagyon feltuningolta a kis fonnyadt szilvalekváros gombóckákat.

Én pedig akkora önbizalomra tettem szert, hogy gyorsan fel is hívtam a Medvét, és elmondtam neki, hogy mennyit költöttem ma, aztán kiegészítettem azzal, hogy tulajdonképpen nem költöttem magamra semmit, mert mindent tőle kaptam.

Úgyhogy én táskát kaptam (kaptam?), ő meg sokkot, a folytatás várat magára estig.

akkor hatalmas csalódásnak tituláltam. Mégsem az: fekete tusra próbáltuk ki, ferde ecsettel, és álomszép. Csodagyönyörű.

Olyan szép, csillogós, egzotikus, intenzív színt ad a tusnak, hogy csak csuda, és jó úgy, hogy csak a kéket használom, úgy is jó, hogy belülre a narancs, kívülre a kék, de a citrom-rózsa kombó sem rossz, na.

majd vár a munka. Smintanfolyunk ma egy nagyon szép arcú, szemtelenül fiatal lánnyal, úgyhogy mindent de mindent ki fogunk próbálni.

Jaaaaaaj, olyan ez (főleg nekem), mint gyerek a cukorkaboltban, előre élvezem, hogy nincs az a szín, csillám, flitter, ami sok lenne...

Mindentszabad, subidubiiiiiii!

meg kell állapítsam, hogy még mindig a férjem a legszórakoztatóbb társaság... nekem. Másnak nem biztos (biztos, hogy nem), de mi nagyon jól elvagyunk:)

Már majdnem 3 óra volt, mire hazaértünk, és ma egész álló nap csak aludtunk, lustálkodtunk, ültünk a karácsonyfa alatt és néztük az égőket.

Természetesen tegnap késve indultunk, úgyhogy a műszempillából semmi sem lett, de sebaj... azért valahogy így is átevickéltem 2010-be.

Nem mellesleg jegyzem meg, hogy a BarryM Dazzle Dustjából viszont bőven... Naaaaagyon szépke, nekem ice pink színben (is) van. Tegnap az volt bevetésen.

műszempilla előkészítve, Karácsonyfa bekapcsolva, én pedig szárítom a hajam.

Nem volt a kedvencem 2009., annyira nem bánom, hogy vége. Nehéz év volt, sokat tanultam. Talán rám is fért, talán csak véletlen alakult így... emberek sétáltak ki az életemből, volt, aki helyett jött új, volt, akinek a hiányát nehezen dolgozom fel. Élhetem és dédelgethetem tovább az álmaimat, de volt egy pont, ahol végérvényesen felnőtté kellett válnom.

Meg kellett vívnom a csatáimat, és idén szembesültem vele, hogy nem mindig jó, ha nyersz és igazad van: megbocsájtani sokkal nehezebb, mint bocsánatot kérni.

Sok szép munka van mögöttem, csoda sminkek és szakmai sikerek, de ára volt: hirtelen változott meg minden körülöttem, és csak rajtam állt, hogy tudok-e alkalmazkodni az új helyzethez. Immár egyedül.

Megtanultam lekvárt főzni és részt vettem egy Paktán, voltam koncerteken és jó éttermekben és még mindig van egy Medvém és egy kiskutyám.

És persze 2009. márciusában a Pink koncerten még fogalmam sem volt róla, hogy egy év múlva édesanya leszek.

Azt hiszem, 2010. a családomról és a munkámról fog szólni. Mindkettőről egyszerre. Igen, mindkettő én vagyok, egyik nélkül se lennék boldog.

Vállalom.

 kimerültem még 24-én. Utólag sem értem, hogy a férfiak miért vannak arról szentül meggyőződve, hogy

1. nem baj, ha cipővel bemennek a fürdőszobába, az csak sár, és egyébként is csak beugrottam

2. hogy miért nem lehet saras a fürdőszoba december 24-én du. 2-kor

3. és hogy miért gáz, ha szanaszét van minden, mire jönnek a vendégek (csak kerestem valamit, majd elpakolom)

Nos, nem vártam meg, míg elpakolja: december 24-én du 4-re csillogott a lakás, meg a szemem is, ugyanis egyszerre könnyeztem a sírástól, a hagymától és az ünnep fényétől. Mindez persze nem az utolsó nap hozadéka volt, előtte 4 napig reggel 6-kor keltünk és éjfélkor feküdtünk, úgyhogy nagy kétségbeesésemben meg kellett lepjem magam egy Lancome juicy tubes szájfénnyel. Csak a rend kedvéért.

A karácsonyi menü egyébiránt zseniális lett (szerintem), de soha meg nem ismételném, gyakorlatilag két napig csak főztem és mosogattam.

Csingilingi, gyertyagyújtás, csillagszóró, ajándékcsomagolás, majd másnap Anyukámék, este az Édesapám, aztán hipp-hopp máris Medvi családja, szóval most egy darabig nemhogy édességet, de szilárd táplálékot sem nagyon kívánok.

Jézuska egyébiránt nagy örömet okozott:

• kaptam kórházba menős fekete táskát, csajosat, sok fakkosat
• Chili&Vanília szakácskönyvet, mert nagyon vágytam rá
• zöld selyem angyalkát, csillogós Swarovski cipellővel (teljesen felesleges, de nagyon szép)
• egy gyönyörű, egész alakos tükröt, tömör fa kerettel
• profi tésztaszűrőt
• mackós muffinformát (mármint mackós muffinokat lehet vele sütni)
• porcelán csészéket
• egy gyönyörű, pink vajbőr neszeszer-névjegytartó-cicás kulcstartó szettet
• fondükészletet
• eyg Swarovski nyakláncot
• és még millió apró gyönyörűséget...

 Olyan megkapó, mikor egy férfi hív fel, hogy sminktanfolyamot szeretne ajándékozni a barátnőjének/feleségének.

Kedvesek, udvariasak, ezzel együtt hallatszik a telefonban, hogy halál fölöslegesnek tartják az egészet, mert az imádott nő úgy szép, ahogy van, én már csak rontani tudok rajta... De mindegy, ha az asszonynak ez a szíve vágyása, ha ezért repes, akkor ám legyen...

Furcsa dolog ez, nem értik és nem is érthetik a nőket. Sebaj, így és ezért szeretjük őket, az én férjem is bement egyszer egy boltba (finoman jelzem, sminkes a felesége), és közölte az eladóval, hogy valami SZÁJrúzst szeretne venni. Mindenképpen szájra. Olyan szájrúzst. Majd miután úgy ítélte meg, hogy az eladó nem biztos a dolgában, inkább körömlakkot vett a hangsúlyozottan SZÁJrúzs helyett.

Muhahahaaaaaaaaaaa

 a menüt Szentestére. Tádáááááááááááááám:

• Sajthabbal töltött gyömbéres körte
• Lazacos palacsinták hagymacsírával (olyasmi, mint a képen. Tök puccosnak néz ki, de igazából baromi egyszerű...)
• Kacsacomb, hozzá vörösboros-aszaltszilvás öntet, mazsolás rizs, gombás-májas puffancs
• Keserűcsokis-narancsos krém, diabetikus csokiból, tejszínhabbal

És jelentem, ma és holnap már nem dolgozom. Legközelebb két ünnep között. Úgyhogy most teljes súlyával szakadt a nyakamba a nagytakarítás. 

De azért megvolt az egyensúly: elmentem (vittek, de ez részletkérdés, a sját lábamon ma nem ment a dolog), úgyhogy a lelkem kisimulva, és így már örömmel változom át konyhatündérré.

 ... és néha megdöbbenek:

tényleg ennyire nem számíta becsület, hogy név és arc nélkül simán eljátszható?

Hogy valótlanságot állítva, szar terméket eladva, hibákat elsunnyogva örül valaki, hogy túladott a szakadt/rozsdás/használhatatlan/működésképtelen/silány holmin... és a hozzáállés pedig az, hogy szaladjon az a pénze után, akit becsaptak?

Igen, sajnos igen.

De nem hagytam annyiban... végülis több tízezer forintról volt szó.

Ezen kívül a takarítási láz köti le minden energiámat, hiába, no, ezerrel készülök a Karácsonyra.

Tegnap még minden olyan jól ment. Charlie angyalai elindultak tőlem bulizni, kiosztottam egy csomó karácsonyi utalványt, csináltam csokis-ropogós zabpelyhes almát.

Ma pedig kábé 2 simítás kellett volna még a 3 napja készülő kis ajándékon.

A f.sznak kreatívkodik, aki menthetetlenül béna!

Összeragasztottam az ujjam.  

karácsonyi hangulatom lett a hétvégén. Csodálatos, csodálatos koncerten voltunk az MTA dísztermében, Kárászy Szilvia karácsonyi harangjátékán... Tiszta csingilingi meg bimbamm, élvezhető klasszikus zene, szóval nagyon de nagyon jó volt.

Ma itthon tartok kreatív napot: festek, ragasztok, díszítek. Intézem az ügyeket, megyek a postára, feladom a karácsonyi ajándékutalványokat azoknak, akik ezt szeretnék ajándékozni, boltba megyek, sütit sütök, takarítok, gyöngyöt fűzök, szóval... 

Ezúton is kérek mindenkit, hogy figyelmeztesse szerettét a fa alatt: január végéig vagy max. február első hetére egyeztessen velem időpontot. Persze február 2. hete és április eleje közé is lehet, csak lehet, hogy lemondom, mert épp szülök. Egyébként rengetegen kérdezik, hogy meddig fogok dolgozni: terveim szerint végig. Nem ritka ez ebben a szakmában, ha jól van a kis(egyre nagyobb)mama, én pedig kösz, jól vagyok. Áprilistól újra munkában, igaz, hogy kevesebbet, és óvatosabban, de leszek, szóval a Drágáim nem maradnak kozmetikus/sminkes nélkül.

Jut eszembe, egy adag "Drágáimnak" be is készítem holnapra a pezsgőt, ugyanis nálam kezdik el alapozni a céges lila karácsoyi partyt (és ugye, hogy ez a kép a polyvore-ról nagyon hmmm?). 

Még 2 info: 

a., itt még mindig lehet szavazni a sorozatunkra

http://www.playboy.hu/photoart/palyazo.php?id=235

b., még (már csak) 3 hely van szilveszteri sminkre.

• miért bunkó a postás, mikor átadja az ajánlott levelet?
• miért kelletlen az eladó, ha megkérdezi, hogy miben segíthet, én meg elmondom?
• miért nyűgös a hivatalnok, ha valamit intézni kell?
• miért akkor hisztizik a kutyám, ha épp üzleti telefonom van?
• miért nem köszönnek az emberek egymásnak?

MIÉRT NEM SZEDI KI MINDENKI A KARÓT A SEGGÉBŐL??

semmi sem lett a karácsonyi vásározgatásból. Medve szuperkésőn jött haza,- rengeteg munkája van szegénynek- én akkor már nagyon de nagyon fáradt voltam.

Szóval nem jutottam még semeddig. 

A mai nap ajándék: mindjárt dél, és én még nem keltem fel. Igazoltan fekszem, nagyon felkeményedett a hasam, de próbálom a jó oldalát nézni a dolgoknak, és egy nagy bögre tejjel meg 4-5 karika bejglivel befeküdtem az ágyba. És nézelődöm. Megválaszolgatom a leveleket, gondozom a fórumot, hajkoronákról gyűjtök képet egy csodaszép lánynak, akinek szalagavatója lesz a hétvégén.

Virtuális lakberendezek: a gardrobhoz szerelvények kellenek, no meg nem lenne rossz kitalálni, hogy mi legyen a konyhában a padlón: hajópadló? Járólap?

Ajándék ötleteken töröm a fejem: én már tudom, hogy mit kapok Karácsonyra, de nem nagyon tudom, hogy hogy viszonyuljak hozzá, mindegy, igyekszem nem törődni ezzel, és újra és újra, évről évre megállapítom, hogy Medve bizony nem egy nagy tálentum ajándékozás területén.

Karácsonyi sütit kellene sütni, no meg a menüt összeállítani, szóval ha igazán belegondolok, nem is megy el aaaannyira eseménytelenül ez a nap.

harcoltam hősiesen, de ma ki kell mennem a karácsonyi vásárra.

Imádom! 

Mindenféle kézműves csilli-villi, külön kedvencem a méregdrága, kézzel kötött határidőnapló, a gyertyatartók és a bőr pénztárcások.

Annyira de annyira nincs még karácsonyi hangulatom, hogy az nem is igaz, pedig idén először szerettem volna igazi kis angyal-tündér lenni, karis kuglóffal, menüsorral, lakásdíszítéssel, miegymás...

Most azonban ott tartok, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem, és egyelőre a Mikulás is mondjon le!

No, majd most délután!!!

Szombat reggel elment a KUTYAgyerek. Takaros kis kosárkája összekészítve, benne a tálikók, a csavart rongycsont és a párnák. Kabát a hátán, póráz a nyakán, a kaja összecsomagolva. Medve komor volt és nemigen szólt hozzám. Úgy ölelgette az ebet, mintha kórházba menne vagy valami frontra: nem lesz semmi baj, na gyere ide, apa szerelme, és jól fognak veled ott bánni.

Ne búsulj - mondtam- tudod, milyen jó lesz? Hoz neked a Panni citromos muffint, azt fogunk reggelizni, és aztán a miénk a világ, mászkálunk ide-oda.

Neki nem kell. Neki nem kell az a muffin, amit azért kapunk, mert ELÁRULJUK és KITASZÍTJUK, egyenesen SZÁMŰZZÜK a kutyát. Épp csak két kövér könnycsepp nem gurult le az arcán.

Mert szerinte én száműztem a kutyát. Mikor kissé ingerültebben rászóltam, hogy ezt AZONNAL fejezze be, akkor már csak szomorú volt. Felsejlett előttem, hogy majd ha egyszer a gyerekünk nyári táborba megy, akkor a Medve kommandós arcfújással kiszabadítja szegényt, hogy ne SZENVEDJEN a SZÁMÜZETÉSBEN/FOGSÁGBAN, no, szóval ez így megjelent előttem és nem tetszett a kép, hogy Marika vagy Katika nénit, esetleg a tornatanár Dezső bácsit ártalmatlanná teszi/likvidálja az uram, mert a gyerek biztos szenved a kajak-táborban...

És jött érte a fehér autó be a munkahelyhez, meg az én mosolygós barátnőm, és vitte a kis pálcikalábút, aki egész hétvégén istenkirálycsászár volt, olyan gömbölyűen jött haza, mint egy kis gombóc, és anyit sétáltak vele, hogy így most, 11 órakor még nem kelt fel, mert kimerült, és sóhajtozva alszik...

Igen, megsütötte (az egyébként nem váltságdíjnak, hanem terhes-szeszélynek készült) isssteni citromos muffint, amiből Medve (a liftig) egy darabot sem volt hajlandó enni, mintha Júdás pénze volna, amiért elárultuk a mi egyetlen kisdedünket. 

A liftben megenyhült. Majd Júdás ide, árulás oda, hamar letuszkoltunk egy párat ebből a limonádé ízű, citrommázas csodából...

Hazafelé a napsütéses őszben-télben, meleg kabátban, sehova sem sietve. Pattogósan, szinte ugrálósan, boltokba bekukucskálósan. Nyitott szemmel.

Régi cégér a falon, az üzlet már rég sehol, de még most is, ennyi évvel a hatvanas éveket idéző kirakati tábla elkészülte után tudjuk, hogy itt bizony kalapbolt volt, és valamilyen Károlyné volt a tulajdonos. Ha szabadjára engedhetem a fantáziámat, akkor még azt is megkockáztatom, hogy jól ment a bolt. Igen, határozottan. Károlyné, aki az én olvasatomban már csak Irma néni (aki szintén Frakk, a macskák réme rajongó, az megért) biztos csodaszépen, apró öltésekkel dolgozott, és egészen addig készítette a gyönyörű kalapokat, szépítgette a hölgyeket, amíg a szeme engedte. Aztán egy szép napon már nem készült több kalap, hamarosan a bolt is bezárt, de íme, most mégis emlékezünk rá.

Klasszicista lakóház, szép márványtábla a tervezőnek. Megérdemli, épített valamit, ami megmaradt, ráadásul nem is kevés éven át. A lakók kicserélődtek, a Szomorú Vasárnap helyett előbb Komár Laci, most meg valami beazonosíthatatlan zene szól, de a felső erkély még mindig ugyanolyan napsütötte és kellemes, mint régen volt...

Feri. Csak így, lakonikusan. Semmi itt járt Feri, vagy a klasszikus "Feri I love Móni" felirat, mert angolul kell hirdetni azt, ami tán magyarul sem tart örökké. nem Feri a császár, Feri és egy dátum, nem-nem. Csak így, simán. Feri. Ott az aszfaltban. Örökké.

Mi hagyunk valahol, valahogy nyomot ebben a világban?