Tegnap visszavonhatatlanul és csillapíthatatlanul rámtört a fészekrakó-láz. Azonnali hatállyal rendet kellett raknom a fényképes szekrényben...

Megtehettem, mert egyedül voltam - Medvit mostanában nem nagyon látom, általában a C lakásban ügyködik, vagy valami extra, "nemterhes" bombázóval hetyeg, utóbbi esetben viszont isteni a stylistja, mert mindig nyakig poros, nagyon kimerült és vakolatdarabkák vannak a hajában, mikor hazajön.

Tisztán emlékszem arra a pillanatra, mikor egyesítettük fényképeinket, és az Ő családi fotói mellé bekerültek az én családi fotóim: igen, ott voltam nyakig felhúzott pörgős szoknyában, majd az óvodai ballagásos képen, aztán kék melegítőben, ahogy hullahoppozok. Természetesen van nagymamánál teknőben fürdős, barackevős és talpig dinnyés kép is az elmaradhatatlan szülinapos, "mutasd meg, Ágika, hány éves vagy - HÁÁÁROM" mellett, majd az évekkel későbbi UV-színű pénztárcával a nyakamban egy teve hátán, aztán foggal és fog nélkül, az első hajfestés után és a szalagavatós banketten című örökbecsű művek.

És mostanra, kicsivel több, mint két évvel a kezdetek után már ott vannak a mi emlékeink is: az első közös Karácsony, a prágai út, az esküvő hiperszuper képei és a füredi nyaralás... 

Ott van az egyre terebélyesedő pocakom a nagymamám 3 vagy 4 éves portréja mellett (nagyon komoly, igazi fotográfus-műtermes kép ám!), és a horvátországi fürdőzésünket csak egy bölcsis portrém és anyukám ballagós mosolya választja el Medvi érettségis tablóképétől.

Már nincs Ő meg én. Már mi vagyunk. A mi életünk, a mi emlékeink és hamarosan egy olyan kisfiúról lesznek ott képek, amik végképp összekötik az anya-apa vonalat.

Érdemes jó fotóst választani. A mi generációnk az élő példa, hogy unokáink is nézni fogják... és lehet, hogy ugyanúgy újítgatják, szépítgetik az akkorra már megfakult kereteket, mint mi most a dédnagyapám esküvői emlékét. Érdemes néha összetrombitálni a családot és elmenni fényképészhez.

Egészen más, mint az otthoni kattintások.