Hazafelé a napsütéses őszben-télben, meleg kabátban, sehova sem sietve. Pattogósan, szinte ugrálósan, boltokba bekukucskálósan. Nyitott szemmel.
Régi cégér a falon, az üzlet már rég sehol, de még most is, ennyi évvel a hatvanas éveket idéző kirakati tábla elkészülte után tudjuk, hogy itt bizony kalapbolt volt, és valamilyen 
Károlyné volt a tulajdonos. Ha szabadjára engedhetem a fantáziámat, akkor még azt is megkockáztatom, hogy jól ment a bolt. Igen, határozottan. Károlyné, aki az én olvasatomban már csak Irma néni (aki szintén Frakk, a macskák réme rajongó, az megért) biztos csodaszépen, apró öltésekkel dolgozott, és egészen addig készítette a gyönyörű kalapokat, szépítgette a hölgyeket, amíg a szeme engedte. Aztán egy szép napon már nem készült több kalap, hamarosan a bolt is bezárt, de íme, most mégis emlékezünk rá.
Klasszicista lakóház, szép márványtábla a tervezőnek. Megérdemli, épített valamit, ami megmaradt, ráadásul nem is kevés éven át. A lakók kicserélődtek, a Szomorú Vasárnap helyett előbb Komár Laci, most meg valami beazonosíthatatlan zene szól, de a felső erkély még mindig ugyanolyan napsütötte és kellemes, mint régen volt...
Feri. Csak így, lakonikusan. Semmi itt járt Feri, vagy a klasszikus "Feri I love Móni" felirat, mert angolul kell hirdetni azt, ami tán magyarul sem tart örökké. nem Feri a császár, Feri és egy dátum, nem-nem. Csak így, simán. Feri. Ott az aszfaltban. Örökké.
Mi hagyunk valahol, valahogy nyomot ebben a világban?
