Szombat reggel elment a KUTYAgyerek. Takaros kis kosárkája összekészítve, benne a tálikók, a csavart rongycsont és a párnák. Kabát a hátán, póráz a nyakán, a kaja összecsomagolva. Medve komor volt és nemigen szólt hozzám. Úgy ölelgette az ebet, mintha kórházba menne vagy valami frontra: nem lesz semmi baj, na gyere ide, apa szerelme, és jól fognak veled ott bánni.
Ne búsulj - mondtam- tudod, milyen jó lesz? Hoz neked a Panni citromos muffint, azt fogunk reggelizni, és aztán a miénk a világ, mászkálunk ide-oda.
Neki nem kell. Neki nem kell az a muffin, amit azért kapunk, mert ELÁRULJUK és KITASZÍTJUK, egyenesen SZÁMŰZZÜK a kutyát. Épp csak két kövér könnycsepp nem gurult le az arcán.
Mert szerinte én száműztem a kutyát. Mikor kissé ingerültebben rászóltam, hogy ezt AZONNAL fejezze be, akkor már csak szomorú volt. Felsejlett előttem, hogy majd ha egyszer a gyerekünk nyári táborba megy, akkor a Medve kommandós arcfújással kiszabadítja szegényt, hogy ne SZENVEDJEN a SZÁMÜZETÉSBEN/FOGSÁGBAN, no, szóval ez így megjelent előttem és nem tetszett a kép, hogy Marika vagy Katika nénit, esetleg a tornatanár Dezső bácsit ártalmatlanná teszi/likvidálja az uram, mert a gyerek biztos szenved a kajak-táborban...
És jött érte a fehér autó be a munkahelyhez, meg az én mosolygós barátnőm, és vitte a kis pálcikalábút, aki egész hétvégén istenkirálycsászár volt, olyan gömbölyűen jött haza, mint egy kis gombóc, és anyit sétáltak vele, hogy így most, 11 órakor még nem kelt fel, mert kimerült, és sóhajtozva alszik...
Igen, megsütötte (az egyébként nem váltságdíjnak, hanem terhes-szeszélynek készült) isssteni citromos muffint, amiből Medve (a liftig) egy darabot sem volt hajlandó enni, mintha Júdás pénze volna, amiért elárultuk a mi egyetlen kisdedünket.
A liftben megenyhült. Majd Júdás ide, árulás oda, hamar letuszkoltunk egy párat ebből a limonádé ízű, citrommázas csodából...
