gyermekeként jelentem meg a rendezvényen. Bizony. Haj-smink-ruha a cuki '60-as évekből, a test pedig... hát... mindenki fantáziájára bízom.
Nyomokban nőt tartalmazhat.
Ezt a posztot egyébként megírni a legnehezebb, szuszogva hörgök az ágyban és próbálom kiheverni, hogy háromnegyed 1-től fél 5-ig ettem.
Apropó: Magyar Bor Akadémia - Év Bortermelője 2009. díszebéd.
Év Bortermelője 2009. - Dr. Lőrincz György (St. Andrea)
Ezt:
1. St. Andrea - Boldogságos Egerszóláti Fehér 2008.
Vagány kacsaleves hidegen, kacsamájas friss lepénnyel (Ványi László - Thermál Hotel Visegrád).
Képzelj el egy hideg, sűrű, olajosan, már-már zselésen folyós húslevest, konfitált kacsamell csíkokkal, hozzá egy meleg lepényt. Isteni volt, de az én paraszt lelkem mikróért kiáltott: kipróbáltam volna melegen is.
2. St. Andrea - Örökké Egri Fehér 2007.
Szilvásváradi füstölt és marinírozott pisztráng filé, édeskömény royallal, mandulahabbal és citrusos zellersalátával (Ruprecht László - Lovas Étterem, Szilvásvárad)
Hát, Barnusnak nagyon tetszett. A pisztráng isteni volt, az édesköményt egyébként is szeretem. Apró közjátékként hozott nekem a férjem vizet, és a hajam beakadt az öltönygombjába. Nem tudom, hogyan, de nagyon fájt, kézzel kellett letépni. Uff, mi voltunk.
3. St. Andrea - Hangács Egri Bikavér 2007.
Bárány csülök búzakásával és menta olajjal (Jahni László - Kistücsök Étterem)
A menta olajjal kapcsolatban voltan fenntartásaim. Kihozták a fogást, megkóstoltam, és a fenntartásaim elszálltak. Issssssssssssteni volt.
4. St. Andrea - Merengő Egri Bikavér Superior 2006.
Rózsaszín szarvasgerinc vargányával, szedres zellerbe rejtett ököruszály, vörösborban párolt kakas zúza, meggyes káposztával töltött gombóccal és szarvasgombás csontvelõvel töltött buktával (Buday Péter)
Kell még valamit, bármit, akármit írnom? Hm? Buday Pétert lehet szeretni, nem szeretni, kinek hogy. De főzni azt nagyon tud.
Itt már haldokoltam. Kellett hozzá egy Vivat Bacchus fellépés, hogy felkészüljek a sütikékre - és életem egyik leghatalmasabb égésére. Természetesen az égésről akkor még nem tudtam. Sebaj, a VB fiai visszaültek asztalunkhoz, összegyűjtöttük az erőt, megünnepeltük az Év Bortermelőjét, majd átballagtunk a Royal Báltermébe, hogy kis sütikével, kávéval, sajttal, gyümikével lenyomjuk azt az erőszakos bárányt és szarvast.
Az első Caramell Eclair-rel nem is volt baj. A Crema Catalana is jól csúszott, az Opera szelet is rendben volt.
Betoltam a(z egyre hatalmasabb) rendszerbe, majd még gyermekem leendő keresztapja elment kávét lőni, gondoltam nekilátok a következő kör begyűjtésének. Tobzódtak az emberek a desszertes svédasztalnál, de amint meglátták a tankot (én), udvariasak és előzékenyek lettek, egy bájos kismamának elvégre enni kell, nem? De.
Félreálltak, hogy szabadon garázdálkodhassak.
Na. Nana. Nanananana.
Ekkor ugyanis feltűnt, hogy valamelyik nagyokos elsúvasztotta a sütiszedő készséget, így a saját villánkkal kellett volna ráegyensúlyozni a kistányérra a kiszemelt áldozatot. Behajoltam, vigyázva, hogy a hasam ne lógjon bele az előrébb elhelyezett Donauwelle-szeletbe, megragadtam egy tiszta villát, és igyekeztem, hogy a vállamra akasztott táska ne lendüljön bele a szilvapürés császármorzsába. Belelendült. A hasammal együtt.
Ekkor kábé 40 szempár szegeződött rám.
Nem tudom, mi volt a mélypont.
- amikor a villa belecsúszott a krémbe, és egyértelművé vált, hogy úgy nem fog menni, hogy elegánsan két oldalról megtámasztom
- amikor alá próbáltam lapátolni, és a torta pofára esett a tálcán
- vagy amikor kiesett a kezemből a villa, és félig érthető volt a hirtelen a fogaim között kiszűrődő "bassza meg"?
neeeeeeeem
- egyértelműen az, mikor valaki odaállt mellém, és kedélyesen közölte, hogy látom, a kis pocaklakó tortát szeretne, mire én rákvörösen felkanalaztam a szanaszét trancsírozott kurva tortát, és elhúztam a homályba.
Serrano sonkával, füstölt tonhal tekerccsel, sajtokkal és szőlővel felszerelkezve bújtam az egyik kanapéra a folyosón, és duzzogva betermeltem még azt is. Már minden mindegy alapon.
