dolgot csináltam múlt szombaton. Kedvenc lovas-kaszkadőr (nekem az már bőven annak minősül, hogy fel tud rá ülni. emlékszem egy ominózus szilvásváradi kirándulásra. nem tudom, hogy a Szedres névre keresztelt ló, vagy az Ági névre keresztelt kislány félt jobban.), no szóval kedvenc lovas-kaszkadőr szőkém önhibáján kívül rettenetesen leégett a napon.

Olyannyira, hogy a keddi (vagy szerdai? nem emlékszem, kismamaagy) kezelésnél le se tudtam gyantázni a karját. Egyszerűen elborzadtam, hogy a forró gyantával rámenjek és... 

Gyere vissza szombaton- nyögtem  végső kétségbeesésemben.

Oké, de szombaton ismét lovas rendezvény lesz és nem, egyszerűen NEM mehetek oda gyantázatlan karral.

Amit én megértek. Hisz a lovas társadalom nyilván, mondom nyilván telistele van jóképű és szemtelenül jóképű igazszívű, markáns arcú, jól áll a fenekén a farmer és van egy pici borostája fickókkal.

...

Oké, most adok Neked 20 másodpercet, hogy átgondold, magad elé képzeld. 

...

Nem mondtam, hogy ruha nélkül, hékás!

...

Ruhában se rossz, ugye? Na, akkor megértheted, hogy mi vezérelt, hogy bekapcsoljam a gyantázógépet. Magamban halkan elmormoltam egy imát, majd végiggördítettem a patront a kezén, lecsuktam félig a szemem, és húztam.

Apró, pici darabokban igaz, de jött vele a felső hámréteg is. Nem foltosan, nem, mint amikor a tapétát szedik le (lakásfelújítottunk, mondtam már?), hanem mint amikor nagyon száraz a bőr és hámlani kezd.

Mindegy, ez az én "bőrbarát", és "mentsük meg a bőrt" lelkemnek sok volt. Komolyan mondom, fizikai fájdalom volt minden újabb csík, és a magam iránti mély emberi és szakmai megvetés (hogy tehetsz ilyet?) keveredett az Ő hangjával (kérlek, gyerünk, csináld, nem lesz baj, komolyan) és a már előbb vizuálisan megjelenő kávbojok képével.

Itt már MINDENKÉPP félmeztelenül kellett elképzelnek őket a folytatáshoz.