roppant lelkesen hozok létre újabbnál újabb tematikus (és rendre elhaló) blogokat. Iszonyat erőfeszítésembe került, hogy most ne tegyem meg újra...

a küldetés már februárban körvonalazódott, igaz, akkor még csak vicceltünk vele: egy barátnőmmel betévedtünk (na jó, ez nem igaz, célirányosan mentünk, végtére is az ember 9 hónapos terhesen nem ér rá szarakodni) az Yves Rocher egyik boltjába, ahol megcsapott a mindegy-mi-az-csak-karnyújtásnyira-legyen-és-megveszem-mert-mindjárt-szülök-és-ilyen-boltokba-nem-sűrűn-jutok-el-egy-darabig (bár ebben tévedtem, az egyik legnagyobb ösztönző erő a császár utáni talpraállásban, hogy eljuss a Douglasba és megnézd a tavaszi kínálatot. Szánalmas vagyok, evvan.)

Jaj, hol volt a gondolat eleje? Megvan: szóval lufihassal és eltorzult fejjel polipkodtam az YR-ban, kosaramban egy arckrém, kézkrém, mittudoménmi, akciós duplamératű tusfürdő és testápoló.

Elértünk a kasszához (az külön poszt lenne, ha elmesélném, hogy valóban nem volt egyszerű), és a hölgy üti be a gépbe az általam vásárolt dolgkat. És mondja hangosan:

... arnica kézkréééém, ez nagyon jó, szeretni fogja, aszongya egy hidratálóóóóóóó, aztán maxi tus és maxi test. Ennyi?

Ennyi voltam. Elhangzott. Maxi tus jár a maxi testre. Igaz, akkor igazoltan: a kisBolha még albérlő volt a hasamban.

Ő kijött, a maxi test maradt, és amin akkor nevettünk, az már nem vicces: ideje nekilátni a méregtelenítésnek, és valami józan diétát követni. 

Így az első nap a tápláló leves és csirkemell mellé reggel-este búzakorpás kefirt ettem, fél-fél litert. Másnapra még mindig nem volt 38-as a méretem (pfffff... nagyon meglepő), úgyhogy úgy döntöttem, váltok: éljen a paradicsomlé.

Kefirre paradicsomlé. Nem, nem gondoltam át a következményeket. 

Hiba volt.