finomat ettem szombat este, hogy én magam sem hittem el. Elmentünk a Medvével a Metróba és (egy csomó más dolog mellett) vettünk két szelet lazacot.
Fogalmam sincs, miért kívántam meg, mikor utálom a halat (teljesen paradox módon a szusiért viszont ölni tudnék), de már a konyhából előkúszó illatok is roppant lelkesítőek voltak.
Kis konyha, kis gyertya, és egy kis vajon rozéra sütött lazac párolt zöldséggel és kapormártással... nincs olyan étterem és mesterszakács, akiért vagy amiért elcseréltem volna ezt a szombat esti csúcsvacsorát.
Kikapcsoltunk mindent. A telefonokat, a világot, az őszt és a nyüzsgést is: egy pillanatra nem gondoltam rá, hogy ezen a héten három, egész napos fotózás vár, és mellette még pár kisebb munka. Nem szerveztem, nem rendeztem, nem ügyintéztem.
Töltekeztem.
Nem mentünk étterembe, nem mentünk moziba, színházba, koncertre, nem voltam kisminkelve (bár ez mostanában nem újdonság). Csak ültünk a két lazacszelet fölött, ami akkor és ott teljesen romantikus és elsőrandis volt, és megállaptottuk, hogy jó így. Jó együtt. Még-már-megint-most-mindig-újra jó nekünk.
Apró ünnep volt a mindennapokban.
