rázártam a kulcsot az előző munkahelyemre. Három évet zártam le. Nem volt egyszerű... kicsit meg is könnyeztem, sok emlék köt oda, rengeteg fotózásra készültünk ott, csodás embereket ismertem meg.
Ők - úgy érzem- jönnek velem tovább.
Kicsit izgulok, de nagyon készülök az új nyitásra, a megújulásra.
Medve biztos nem olvassa a blogomat - sosem szokta, így nyugodtan leírhatom: nélküle nem menne. Mosolyogva, biztatva drukkol nekem, amikor már ott tartok, hogy feladom az egészet és elzarándokolok Gabonba. Pakol, cipel, szerel és szeret, miközben pontosan tudom, hogy teljesen ki van merülve.
Annyira csordultig van a szívem hálával, hogy csak egy halk köszönömre futotta tőlem - képtelen voltam mást is mondani.
Este 11-kor néztem a liftben a kis arcát, a fáradtságtól lila táskákat a szeme alatt, hallottam, ahogy felsóhajt a szekrény súlya alatt. Mindent egyedül csinál, hisz én most nem emelhetek, nem pakolhatok, nem cipelhetek. Nem, nem panaszkodott. Tegnap este sem. Mosolygott, és azt mondta, hogy minden rendben lesz, és kész lesz minden hamarosan, ne aggódjak, mindent megoldunk.
Néztem a fáradt-vidám szemét, és arra gondoltam, hogy nélküle sehol sem lennék. Mindent megadott, amit valaha szerettem volna: ott áltam biztonságban, szeretetben, szerelemben (igen, ez az a szerelem, ami miatt néha ki tudnám kaparni a szemét), immár leendő édesanyaként. Szabadságban, tiszteletben és új lehetőségek kapujában. És ő adta a kapuhoz a kulcsot...
Csak egy dologot tudtam még hozzátenni.
Köszönöm. Köszönök... mindent.
