Debreceni Zita Kedves Ferenccel. Magyarország Gyurcsány Ferenccel. Én a diétázással. Drazsé Csülivel (kilökte a kosárból, de szerintem még lesz románc és frendcsip). Örökre elszakadtam a jeticsizmától (3 éve vettem egy elgyengült pillanatomban. Mentségemre szolgáljon, hogy egyszer volt csak rajtam, és akkor is csak olyan helyen, ahol a falu központja a buszmegállóból kialakított "Párizs Fényei" nevű kocsma volt.)

És a laptopom is szakított a hálózati töltővel, mikoris egy szép napon úgy döntöttek, ők nem játszanak tovább együtt. Majd csere, 3 nap boldogság, majd újabb csere, az felmelegedett, és mikor harmadszorra mentem vissza a boltba, akkor már majdhogynem a nevemen szólítottak. Biza, ezt egy egyszerű cserével nem lehet megoldani.

- Mégis, mi a probléma? - hangzott az omminózus kérdés. Elmondtam. Ahogy tudtam. Kézzel-lábbal.

- Eeez nem működik. Bedugom ide, a másikat ide és nem világít, nem tölt, nem játszik velem.

- De az aksit vagy hálózatról nem megy?

Nos, külön-külön értettem a szavakat. Nyilván. Nem ez volt a probléma, hanem az, hogy így egyben nem értettem, hogy ő mit nem ért. Gondoltam elmagyarázom:

- A feketét bedugom a konnektorba, a gépet NEM szerelem szét, semmit nem veszek ki belőle, egyáltalán úgy nézek én ki, mint aki BÁRMIT szerel ezen a gépen?? Szóval bedugom, nem világít, nem megy fölfele a kis piros jel. Szóval nagyon kétségbe vagyok már esve és nem is tudom, mit tegyek.

Szerintem a tekintélyemen nem sokat javított, hogy ölelgettem Acikát (ACER...), néha magamhoz szorítottam, majd mikor a srác elkérte tőlem, akkor halkan annyit súgtam az akkumlátorába, hogy minden renben lesz, a srácra meg ránéztem szúrós szemmel, hogy "De aztán óvatosan".

Elmosolyodott.

Amolyan igazi, pasis, megnyugtató mosoly volt. Amolyan hé-bébi-tudom-hogy-mit-csinálok mosoly. Pillanatokon belül szétkapta a gépet. A kisebb piros bicskánál nyeltem egyet. A nagyobbnál felnyögtem. Hogy ne boruljak védelmezőn teljes testemmel Acira, mint az amcsi elnökre a testőr, inkább elkezdtem telefonálni... kábé a háromszázadik csavar kicsavarásánál letettem a telefont. Nem mintha kétleném, de...

- Öööö... és ezt vissza tudod majd rakni? Úgy értem, tök jó, meg minden, meg húúú, biztos nagyon ügyes vagy, de én ha a mélyhűtőből kipakolok, már azt sem tudom mégegyszer úgy visszapakolni, hogy be tudjam zárni az ajtót, és...

- Nyugi. - Csak ennyi. Így. Nyugi. Meg ugyanaz a mosoly.

Portalanított, kicsavart, betekert, szerelt. Másfél óra alatt megszerelte. Ujjongtam.

- Ez egy kicsit fityegve áll itt, nem baj? A működést nem befolyásolja, csak így kicsit csálén áll.

Nem, nem baj. Minden csavart visszatekert és minden "tekert" visszacsavart, bekapcs,  esküvői képem megjelenik (enyhén nárcisztikus, de akárhányszor bekapcsolom , olyan jó a Medvét látni... Meg hogy milyen szép voltam abban a ruhában...)

Egy kicsit csálén áll - és akkor mi van? Egyébkén nőként nyilván megtanultuk már, hogy ha áll, akkor nem kritizálunk. Örülünk neki, hogy egyáltalán áll...:D