készültek. Bizony ám! Igazi profi, sminkelt modell lett az én drága férjem egy családi képsorozat erejéig. Készültünk rettenetesen, a fél lakást bepakolta kelléknek (2 kék IKEA szatyor, egy öltönyzsák, egy sporttáska és 3 másik táska), előtte manikűr, fodrász és arckezelés (utóbbit én csináltam. Ne tudd meg... Visított, mint a vett malac:

- Megölsz, asszony!!!!

- Maradj csendben, Kicsikém, mert...

- Jaj, ez fáj!!! Csíp!!!!

- Drágám, még csak egy felpuhító krémet tettem fel.

- Kiviszi a szemem a lámpa, ha belenézek.

- Ne nézz bele.

- Jaj, de szenvedek...

és így tovább. Majd a várva várt napon, a fotózáson természetesen mindent tudni akart, mi ez, mi az, mit tesz rá a hajára a fodrász, és az miért jó? És mi ez a kütyü? (amivel megmérik a fényt). És hova kell állni? (lehetőleg a nagy, szürke papírra). És miért van itt ez a lámpa? (mert az a főfény). És akkor minek a másik? (itt kicsit már szaggattuk magunkat, de a fotós még türelmesen válaszolgatott, magyarázott, ilyen box, olyan derítő, az meg csak simán egy zsinór. De az én Uramat nem olyan fából faragták ám, hogy csak olyan egyszerűen feladja, de nem ám - kérdez, amíg él! És most fogtok fotózni? (igen, és ne beszélj).

És eljött az a pont, mikor nem bírta tovább a fotós.

- És mi ez itt a lábam alatt? Ez a szürke papír?

- MIÉRT, NYOM??? KÉNYELMETLEN?

és ekkor mindannyiunkból, a 4 fotósból, a másik két modellből, a 2 sminkesnek készülő tanítványomból, a fodrászból, és belőlem is, egyszóval mindenkiből kitört a nevetés. És immár sokadszorra rájöttem, hogy semmi másra nem cserélném a munkámat. A nevetős fotózásokat, a nagy ötleteléseket, azt az érzést, amikor érezzük, hogy jó képek fognak készülni, és ez egy nagyszerű anyag lesz. Táncolunk, nevetgélünk, közösen eszünk, néha van gitár is, néha -meglepő módon- még dallam is, mégnéhább:) még ének is, tigris...

Vogue és tábortűz.

Komolyan vesszük a komolytalankodást.

Értelemszerűen a képen nem a férjem látható. Csak a szürke háttér ugyanaz.