a pillanat: belefáradtam a télbe. Ebbe a nem-is-igazi, szájgörbítős, szomorú, ködös és borús télbe, ahol nem hóangyalka van és rumos puncs meg szikrázó hegyoldalak, hanem latyakos körút, cipőellenség pocsolyák és arcszárazság. Érzem, ahogy az egész szervezetem, a bőröm, a csontjaim, a lelkem hisztizve toporzékol egy kis napfény után, komolyan mondom, még a tavaszi szénanáthát is várom. Így csak punnyadok. Alszom, mint a mormota és a kültéri testmozgást igyekszem a kutyasétáltatásra redukálni. Imádnám, ha amolyan hejehuja téli lány lennék, de fájdalom, nem vagyok az (leszámítva a Karácsonyt). A jövő héten Medve mégis elrángat a műjégre, még egyszer, utoljára (részemről először, én sokkal inkább a csónakázós Fiona vagyok, mint a koribajnok Barbie), és akkor lesz kapsz, csúszhatok Hókirálynő módjára.
Jaj-de-várom-ó-de-lelkes-vagyok.
Egy apró kiegészítés: a hajamat majdnem befontam, mire egyenként felragasztgattam az alábbi modell szempillájára a tollakat. Ja, és a száját ilyen színűre festettük, ez ne utómunka, retusmanci...
