Észrevetted már, hogy nem azok a dolgok tesznek egyedivé és megismételhetetlenné, amit a boltban megveszel, hanem azok, amiket innen-onnan gyűjtesz? Megmarad, megöröklöd, elkészíted...
Gyerekkorodból hozod a kis lencsefülbevalót, elteszed a régi karácsonyi kísérőkártyákat, és a határidőnaplódban van egy régi családi kép. Talán pont a nagypapáddal, vagy az első kiskutyáddal. Valószínűleg kisgyerek vagy még a képen (olyan édes...) és nem tini (dauerolt haj, fortunás frufru és szaggatott farmernadrág).
Bőrszíjról lelógó, fém kismackó és hintaló a könyvjelzőm. Szeretem a nagymamám gyűrűjét: régi, nagy, áttört csipke mintás darab. Régi szakácskönyvek és egy fametszet ami a nagymamám konyhája előtti falon volt. Egész kollekcióm van jávorszarvasokból: semmire nem jó, de olyan helyes kis pofájuk van!
Van a kincsesládában keresztszemes hímzéssel készített ellenőrzőtok, meg hímzett kicsi terítő (sosem felejtem el, hogy az első próbálkozásomnál Édesanyám hosszú perceket töltött azzal, hogy a kék mackónadrágomról kisollóval lebontsa a nagy művet. Kompletten odahímeztem a térdemhez - végülis nem mondta senki, hogy fogni kell...). Bár nem divat, de szeretem a virágos anyagokat, menthetetlenül viktoriánus a lelkem, és remélem, hogy egyszer még divatba jönnek, így nem dobnám ki soha azokat a kis darabokat. Ugyanígy örök menedéke lettem régi gyöngyöknek, működésképtelen óráknak és egy ezüst töltőtollnak, aminek ugyan már eltört a hegye, de ki tudja honnan van, lehet, hogy szerelmes leveleket is írtak vele!
Képeslapok és régi könyvek, a nagymamám parfümös üvege és egy horgolt rózsa. Szaténszalaggal díszített mobiltok és egy Medve-nagymama szeretetéből kötött kesztyű...
Soha, sehol, semmilyen boltban nem megvásárolható. És nem kidobandó. Vállalom, kacatos vagyok. De inkább legyek furcsa, minthogy ne legyenek emlékeim.
