ahogy ígértem, lesz itt minden, mint a búcsúban, bugyis néni, Beethoven, marcipánburgonya és halálos negró. Kezdem sorban.
Koncertre mentünk a Zeneakadémiára, egy ismerősünk ismerőse volt a karmester, és a "hurrá! kultúrprogram! és estélyi táska! meg estélyi smink!" jegyében örömmel és dagadó bokával kezdtem készülődni (természetesen Medvét leküldtem glicerinért a már említett Mixing Mediumhoz). Pici varázslat, aranyszínű, szikrázóvá tett szemfesték és hajrá a Zeneakadémia.
A kicsit furcsa este úgy kezdődött, hogy a Király utcai zebránál egy néniről lépés közben kompletten leesett a nadrág. Bokáig. Meglepett fej, bokánál rogyadozó nadrág, kétségbeesett próbálkozás a zebra közepén, hogy felcibálja magára a nadrágot, de a férje nagyon siet és neki nem marad más, mint utánaordítani: Várjámá papa, leesett a gatyám...
Szinte berobbantunk a Zeneakadémiára. Én a nevetéstől fulladozva (hahotázva, gurgulázva, térdet csapkodva... tudom, hogy nem elegáns, da basszus, Te mit tettél volna? Állsz ott fapofával? Naugye!!), szóval én a nevetéstől fulladozva, Medve meg csendben és egy félszeg, amolyan "bocs, világ, ez a vinnyogó némber a feleségem, és még sokasodni is fogunk, tehát a genetikai állománya öröklődni fog" fejjel. Az már csak az hab a tortán, hogy a köszönés után sikerült egyből ezzel a sztorival indítanom a Medve kollégáiból álló társaságban.
Elkezdődött az előadás (szükségtelen megemlítenem, hogy annyit pislogtam, hogy Medve azt hitte, hogy vmi idegrendszeri problémám van, pedig csak a csillogós szemhéjamnak akartam megfelelő marketinget csinálni).
A menü Beethoven D-dúr szinfóniájával indult, de egy idő után elvonta a figyelmemet a mellettem ülő 2 néni: ott ültek, édesen, kedvesen, 2 idősebb hölgy, bájosak voltak, csinosak, elegánsak, de egyfolytában pakoltak, zsepike, szemüveg, csokika, cipzár, vissza, persze, megfogom, látod, jaj, de helyes!
Majd szerencsére szünet lett, és Marcipánburgonya a büféből (hajrá, Norbi), és rohanás (ccöccö...bicegés) fel a 2. felvonásra. Gyors ellenőrzés: a sminkem tökély. Ugye, milyen szépen csillog? Ugye.
A két néni nem adta fel. Weber A bűvös vadász nyitányánál beleerősítettek az idegesítsük fel a mellettünk ülőt hadműveletbe: Negró után kutattak a táskában, ha meglett, és esetleg megették, elropogtatták, akkor kézben maradt a cukorkapapír, lehetett nyomorgatni (gondolom a qrva nagy izgalmak miatt: belép-e a tuba? jól szól-e a cselló???)
Sarastre Carmen-fantázia op.25-nél (na? nem semmi, mi? na jó, ne ájulj el, a lapról lestem le...) ott már a hardcore verziót választották: a néni a cukorkás csörgös papírral turkálta a fogát, és hangosan dícsérték a jóképű hegedűvirtuózt (Jaj, de helyes!), kommentálták az összes eseményt (Figyelj, most jön a fuvola! Figyelj! Jaj, nem...most...MOST! Figyelj) és bocsátkoztak etnikai találgatásokba és merültek szupi társasjátékokba (számoljuk össze, hány ferdeszemű van a zenekarban! Jó!! Számoljuk!)
Ezen a ponton már nem tudtam a zenére figyelni, csak forgattam a szemem és izzadtam, mint örömlány a templomban. Megállapítottam, hogy a plafon úgy néz ki, mint egy rakás antik müzli (de szép müzli, nem cinkelésből mondtam!), és hogy biztos milyen jó lehet a díszpáholyból, mert onnan lehet látni a karmester fejét, és az olyan vicces.
És ekkor megláttam a bugyis nénit a díszpáholyban.
Ez volt az est utolsó hasznos infója számomra, az agyam leblokkolt, a szervezetem hibernálta magát, és tudtam, hogy most kell egy hatalmas alvás, hogy fel tudjam dolgozni a mai napot.
Kiborultam, mint a tele bili, nem tudtam, hogy sírjak-e vagy hisztérikusan nevessek, hazafele a villamoson végig ezt ecseteltem életem drága értelmének. Medve látta, hogy vergődök, és olyan édesen, ahogy csak Ő tudja, megsimizte az arcom, és biztosított arról, hogy semmi sem baj, nyugodjak meg, mert(!) csodálatosan csillog a szemfestékem. És engem ez megnyugtatott. Még akkor is, ha tökéletesen biztos vagyok benne, hogy fogalma nincs, hogy hol/mit/miért/ésegyébkéntis-miakülönbség dicsért ennyire. Egyszerűen csak jót akart.
És most úgy biggyesztem ide a "bocs a hosszú posztért" megjegyzést, mint tinikorunk levelezésénél a "bocs, a ronda írásért"-et szinte kötelező utolsó mondatként.