mégis ugyanaz. Változunk, kérem szépen. Telnek az évek, mi meg éljük/leéljük/megéljük/átéljük őket. Jó esetben okosabbak leszünk, érettebbek, bölcsebbek, rosszabb esetben maradunk ugyanott, ugyanúgy, szellemi mókuskerékben, újabb gondolatok nélkül.

...

Az utolsó utáni pillanatban bukkantam a koncertre. Szó szerint az  "lasztminites" volt, hisz éppenhogy 2 jegyet meg tudtunk menekíteni magunknak másfél órával a Bon-Bon lemezbemutató koncertje előtt. Hirtelen ötlet, farmerban és kispólóban, smink nélkül, jegyeket fél órán belül átvenni, irány a MÜPA, de jaj, nem jó, akkor már nem jövünk haza, jaj-jaj-jaj...

Nyolc perc, Drágaságom, és elkészülök, becsszó - mondom, és fekete csizmanadrág elő, és hosszúszárú csizma, és fehér felső, és kék, puha, ujjatlan garbó és az ajándékba kapott lepkés swarovski kitűző, és egy csepp parfüm.

Hm. Még nem az igazi. De egy kis kompakt alapozó, ujjal elmaszatolt szemcerka, szájfény és némi arcpír után...na? Nem. Valami még mindig nem, de mindegy, a Férj már kabátban, én duzzogok a tükör előtt, mi lehet a bibi, nehogymá'-pontmagamat-netuggyam-kisminkelni... Gondolj, gondolj, Micimackó!, mi lehet az a bonyolult dolog, ami hiányzik? ... Jah! SZEMPILLASPIRÁL!! Rapid üzemmód, gyors mozdulatok, belül apró szégyenkezés (tényleg ennyire hülye vagyok? öööö...és tényleg ebből élek?...:D:D:D)

Aztán MÜPA, jegyek a zsebben, séta a Nemzetinél, a kis kezem ugyanúgy az övében, mint anno, és igen, igen, még mindig ugyanúgy megcsillan a szeme. Gyönyörű, mint azon a régi estén, de már nem érdekes idegen, hanem a társam, a párom, a szerelmem, a hétköznapjaim része.

Visszaballagunk, a koncert mindjárt kezdődik, mi meg beülünk a helyünkre, és egyszer csak elkezdődik, ugyanaz, de mégis más, kérem szépen, drága Hölgyeim, (öööö... és Uraim, már ha urak is olvassák ezt az alapvetően sminkes, manci-pancis blogot), a Bon-Bon swinget játszik a Budapest Jazz Orchestrával. Ugyanazok a dalszövegek, ugyanazok a dallamok, csak áthangszerelve, a fülemnek -most már- kedvesebben, hisz a nagy házibulik és a szombat esti láz már elmúlt, más lettem én is. Ugyanúgy és mégis másképp szól, az új környezetben ha nem is mást, de újat is jelent a "Válassz engem", a "Köszönöm, hogy vagy nekem" és az "Érezd magad jól". Szolnoki Péter Frank Sinatrát énekel.

Vicces a konklúzió, nem is komolynak és gondolatzárónak szánom, hanem csak úgy, a bejegyzés végére odabiggyesztem: mától vége a szőkeségnek. Barna leszek. Ugyanaz és mégis más.