Persze, megesik. Mindannyian csalódtunk már. A gépi csavart fagyiban, mert mire elérünk a tölcsérig, üres a belseje. Csalódtunk egy bombabiztosnak hitt, lepergésmentes szempillafestékben, majd pandamacis szemmel megállapítottuk, hogy kár volt. Csalódunk egy színdarabban, amit nagyon rég meg szerettünk volna nézni, aztán kiderül, hogy nem nagy durranás.

Csalódunk férfiakban, cipőkben (pedig-kényelmesnek-tűnt), iskolákban, azokban a bizonyos estékben, amikor úgy indulunk el otthonról, hogy "na, ma ez egy tuti táncos este lesz", majd egy füstös-dohos pincében ugyanazt a zenét halljuk nyolcvanadszorra és az egyetlen férfi, aki táncba akarna vinni Zsákos Frodó és Spéter Erzsébet törvénytelen gyereke.

Mindegyik csalódás rémes. Mintha jéghideg esőben, ernyő nélkül, egy "HÜLYE vagy, hogy hittél" feliratú táblával a nyakunkban pőrén ácsorognánk a Vörösmarty téren. Hideg van, lemoshatatlan hideg. És (éssel nem kezdünk mondatot) talán a legjobban akkor esik az eső, ha egy barátban csalódunk.

Csalódunk az igazmondásában, a kedvességében, a korrektségében és a lojalitásában. Csalóunk A Barátságában. Nem értjük, hogy hogy lahet ilyen hideg és önző, nem értjük a támadást és a csúsztatásokat. Apró, pici kerámia váza volt a barátság, és összetört, és bárhogy igyekszünk belőle csorba csészét csinálni, nem megy. Próbálod összerakni a lelkedben a cserepeket, megmagyarázni, kitisztítani, de rájössz, hogy fölösleges. A mozaikokból már egy csorba csészére sem futja sajnos.

Fölöttem most nagyon esik az eső.