rá kell jöjjek, hogy az élet annyira rövid, hogy egy nap csak 24 órából áll (még nekem is), és én annyi de annyi mindent szeretnék csinálni, hogy bele sem fér az időbe. Zsúfolt, cseppet sem nyugodt napokat élek, tele munkával, tervekkel, utazással, de nem baj, egyelőre bírom és még élvezem is:)
Ami kevésbé szipiszupi hír, hogy feltörték a kocsimat, kiszedték belőle a cd lejátszót, felforgattak mindent... Rettenetes érzés volt, bár nem én vettem észre, hanem a Féééérj, és próbálta kíméletesen közölni, de nem nagyon ment neki (no meg ezt nem is lehet olyan finomkodva elmondani). Nem is a cd lejátszó értéke, ami miatt ver a víz, hanem... hogy az autóm a privát szférámhoz tartozik, olyan, mint egy nagy táska, benne az életem apró-cseprő dolgaival. És hogy ebbe egy idegen kéz belenyúl...brrrrrr...
Apropó táska. A múlt héten megint vettem egyet. Szörnyű, hogy nem tudok ellenállni a táskáknak, (lassan már agyafúrtabban csempészem haza az újabb és újabb szajrét, mint a '80-as években a kolubiai kokaint a rosszfiúk az USA határán át), de hát hogy is lehetne ellenállni? Egyik szebb, mint a másik: csatos, fényes, türkíz, sokzsebes, rekeszes, szépbéléses, kicsi, nagy, színházi/strand/rohangálós...
Azt hiszem, mindent összevetve hétfőn éreztem nagyon nagy szükségét egy kiadós dunaparti sétának (vagány Nyuszkóként, napszemóban, szépújtáskával). Kisétáltam a Parlamenthez fél 6 magasságában, még szépen sütött a nap, a fény táncolt a vizen én pedig mondhatném, hogy
- átgondoltam az élet nagy dolgait,
- kidolgoztam egy új, olcsó, környezetbarát üzemanyag-tervet,
- minden jérókelőnek mélyen a szemébe néztem, és megtérítettem őket, jobb emberek lettek általam,
- hangos ohmmmmmmm zümmögéssel jógára fakadtam, majd dalra
de nem. Csak lógattam a lábam, szorítottam a táskám (tudod, új, türkíz), és nem gondoltam semmire de semmire. Élveztem hogy ha kinyújtom a térdem, akkor a napsugarak csikizik a talpamat, és... csak úgy... voltam.
