Persze mondhatom én, hogy a lazacszín kiváló a szádra és hogy argentin drogbárók végrehajtói elé taszíttatlak, ha nincs egy lehelletnyi palackzöld a szemeden...no de lássuk be, az igazságot csak Te tudhatod.
Azt, hogy hogyan öltözünk, mennyira követjük a divatot - vagy épp ellenkezőleg, mennyire a klasszikus dolgokhoz vonzódunk, csak mi tudhatjuk.
    Páldául van, aki egy lehelletnyi rózsaszíntől majd' kiugrik a bugyijából örömében ("ez fantasztikus, egyszerűen meseszép, ez én vagyok???), és van, akinek a zöld tollakból ragasztott műszempilla is csak simán egy szombat esti nájtfívör.
    A legnehezebb dolgom a "kíváncsi vagyok, mit hozol ki belőlem" vendéggel van, egyúttal azt is megjegyezném, hogy szeretem a kihívásokat. Beszélgessünk csak... Él a fejünkben egy kép, amit látni szerenénk a tükörben, amit láttatni szeretnénk a többiekkel...és valljuk be, Lányok, akárhány filmet nézünk, amilyen napszakban éppen vagyunk, vagy hogy aznap melyik lábbal keltünk, annyiszor és aszerint változik az összkép.

    Néha natúr lennadrág és tiszta, fehér felső a lelkünk, levendulaillattal, borral, sajttal és francia sanzonokkal. Verseket olvasunk a kertben és gyapjúpulcsiba bújunk, makramézunk (én dekupázsolni szoktam ilyenkor).

    Van, hogy megunjuk a sótlan, szürke kisegér szerepét és hétszínvirágként pompáznánk, rút kiskacsából pompázatos hercegnővé, hogy döbbenjen meg, aki lát és boruljon az egész világ a (finoman nőies és lehetőleg Manoloba bújtatott) lábaink elé. (Jelzem, nekem iszonyú vastag bokám van, és ha kényelmes lábbelire vágynék, a cipő dobozát venném fel. Na mindegy.)

    Az Elemi Ösztön vagy egy Zeta-Jones film után tűsarkakra vágyunk, Manhattani felhőkarcolóba, bárzongorista mellé, aki Sinatrát játszik, mi pedig (csini vékonyan, de nagy mellekkel) állunk a kis fekete ruhánkba, miközben szemünk elé tárul New York. Szexis vörös rúzs, de hihetetlen jól áll, mindenki szeme megakad rajtunk. Nagyon elegáns.

    Csípőfarmer, pántos felső, dögös zene, tűsarkú szandál. Fekete, füstös szem. Délelőtt még kávéztunk a barátnőinkkel, tüchtigen telefonáltunk miközben a tüchtig filofaxunkba írtunk tüchtig mindenfélét: nagyon fontosak voltunk, megszerveztünk, átcsoportosítottunk, tárgyaltunk és mítingeltünk, vásároltunk és ebédeltünk...este azonban party up! és hajrá...

    ...nagy, színes kavalkád, ahol semmit nem kell, de valóban mindent lehet. Dolgozunk, tanulunk, barátnők vagyunk, szeretők, feleségek, anyák. Jógázni járunk és pörköltet eszünk. Meséket szövünk (királylányokról, hercegekről, betartott határidőkről, nem hízlaló sütikről) és meséket hallgatunk (pontosságról, focimeccsek helyetti túlórákról). Boldogok vagyunk vagy épp sírunk. Dívák vagyunk és csak magunkkal törődünk, a következő pillanatban anyákká válunk (a szó szoros értelmében, vagy csak a pasink nem találja a margarint a hűtőben), majd kitör belőlünk az örök gyerek, és vattacukrot eszünk a Ligetben. Élvezzük az életet.

    Nem, nem kell döntened, és valószínűleg egyetlen skatulyába se férsz bele. Nincs egy arcod. Beszélgessünk...hogy érzed ma magad?