Koncerten voltunk tegnap. The Blind Boys of Alabama, négyszeres Grammy-díjas, fantasztikus csapat. Ó, jessz, hosszú hónapok óta (2 és fél) készülünk rá. Elterveztem mit veszek föl, hogyan leszek nagyon dögös és szexis a hajamban/sminkemben/körmömben.
Aha. Hogyne.
Pont előző este, pont Ámerikából, pont hazajött Medve egyik országos cimbije. A Drágám, mikor meglátta telefonja kijelzőjén a feliratot, csak annyit mondott rémült fejjel: "Nyuszkóságos, ebből baj lesz"...
"Uggyanmá' mé' lenne!" volt a magabiztos válasz, és ekkor még nem gondoltam bele, hogy milyen az, ha borászok összejönnek egy kis beszélgetésre. Ha lúd, legyen kövér alapon nem maradhatott ki a régi nagy csapat harmadik tagja sem, minek következtében valóban egyetlen rettenetes sztori sem merült feledésbe...
Nem tudtam nevessek-e (elképzeltem Medvét kalocsai terítővel a fején arab sejknek öltözve a Belvárosban poroltóval) vagy sírjak (igen, ő lesz a férjem és nincs mentsége az elhangzottakra, mert a "Hát ja, beboroztunk, te Nyúl" sztem csak ront a helyzeten), szóval nem tudtam sírjak vagy nevessek, így maradtam a nevetésnél. Remekül éreztem magam.
Nem úgy másnap: arra ébredtem, hogy a számba valószínűleg kolibri fészkelt, a testemet körhintára tették, a fejemről nem beszélek - a klasszikus "akarszrólabeszélni? megértemhogynem" nézett a tükörből. A lényeg: a napomat vegetálással töltöttem miközben egy bájos rajzfilmből, Disney Herkuleséből csengett (szó szerint) az alábbi idézet a fülembe "Férgek vagyunk, Uram, undorító férgek" (és tényleg elhangzik, Pech és Pánik szájából, mikor nem tudják kinyírni egyből a kis Herkit és Hádészbaby nagyon dühös lesz).
Pech, hogy lekéstem az aznapi összes programomat. Pánik, hogy Medve kollégáival mentünk a koncertre és meg úgy néztem ki, minta én szültem volna a Blind Boys of Alabama összes tagját (az átlagéletkor kb. 60 év). A sminkem végülis elkészült (több réteg, vakolat jellegű, ipari minőségű), az összhatás nem is lett olyan borzasztó, a koncert pedig szuper volt.
P.S.: És ma már a fejem sem fáj.
