Van egy nagyon kedves barátom. Félelmetesen okos a pasas, imádnivaló figura, a legnagyobb élettapasztalattal bír, amit valaha láttam. Fölöslegesen nem beszél – ezt a kijelentésemet még furcsábbá teszi az a tény, hogy igazából mindig beszél. De Attila sokakkal ellentétben nem csak beszél: MOND is valamit.
Az egyik (szokás szerint éjjelbe nyúló) világmegváltós beszélgetésünk során mesélt egy könyvről, amit olvasott.
Két férfi ül a pályaudvaron, a peronok végénél, és beszélgetnek, fontos dolgokról, semmiségekről, magasztosan, nevetgélve…összevissza, nemislények, ahogyjön. A pályaudvaron egymás után futnak be a vonatok, állnak meg a vágányok végénél, majd indulnak a nagyvilágba, és…és sosem üres az állomás. Újabb és újabb vonatok jönnek, mindig takarják egymát. Akkor látod meg az újabbat, mikor az előtte lévő már kirepült a nagyvilágba és mire az is nekiindul, már sok-sok szerelvény érkezik elé és mögé. Vonat vonatot takar. Ilyen egy barátság is. Ilyen egy beszálgetás is. Megunhatatlan, csak félbe-, de abba nem hagyható, egyre sokrétűbb és nagyon messzi tájakra visz.
Tegnap virágot és nagyon lélekmelegítő beszélgetést kaptam az egyik teljesen vadiúj, még-sosem-láttuk-egymást vendégemtől. A virágot azért, mert pár percet késett, a beszélgetést azért, mert jó volt, hogy találkoztunk. Érdekes ez – én masszíroztam, és mégis ő töltött fel engem: mosolygós, életvidám, kedves és nagyon emberi embr volt ebben a nagy kusza, szürke rohanásban. Pihenni jött és én pihentem.
Hazafele még beugrottam a Medvének csirkecombért, majd leparkoltam és elindultam a Körúton. Egy csokor rózsaszín tulipán, halványrózsa szalaggal átkötve - egy szösszenetnyi tavasz, mondta ő. Én csak baktattam hazafelé, kezemben a masszázstáska és a csirkecomb. Sütütt a nap. És én nagyon boldog voltam.
