a pillanat műve volt. A másodpercé. Nanoszekundumé. Nemtudokkisebbegységet-dehatudnék-akkoraztírnámhogyazé. Bár nem annyira való-és életszerű, hogy ilyennel lepjen meg a férjem. A férjem, aki a rúzst még mindig szájkencének hívja és múltkor, amikor hosszasan készülődtem és cicomáztam magam, akkor a
- szép?
- aha, csak menjünk már.
- de ez, eeez, széép?
- mi? a... csuklópántod?
- azt karkötőnek hívják, ember!!
... na szóval, ő nem biztos, hogy eléggé kifinomult egy ilyen meglepihez.