Vannak, akik ösztönösen tudják, kiben szabad megbízni. Vannak, akik az ezerötszázadik csalódás után sem látják az egyértelmű jeleket. Néha egész egyszerűen csak kényelmes abba a hitbe ringatni magunkat, hogy feltételezzük, nincs szándékosság és meg nem értés, nemtörődömség vagy épp rosszindulat... csak így jön ki a lépés.

Olyan, mint egy filirán, nyurga, porcelán váza: ha reped, sosem lesz már a régi és ha egyenesen törik, akkor ripityára. Nincs félig, nincs majdnem: ha törik, akkor teljesen és végérvényesen törik, darabokra hull és sosenemsenem lehet összerakni. Olyan lesz, mint ez a pillangó: szép még így is, de az a hiányzó darabka mindig valami emléket fog előhívni...

Éppen ezért vigyázni kell rá. Szar elveszíteni valakiben a bizalmat és szar elveszíteni valakinek a bizalmát. Én is, mint mindenki más, nagyon nehezen engedek közel magamhoz embreket: kevés igazán jó barátom van, akiket viszont annak tartok, azok nagyon régóta töltik be a helyüket. Nem hiszek abban a mondásban, hogy a barátság 5 percig is tarthat és 5 perc alatt is lehet valaki a barátod - ez nálam sosem működött. Mindenki, aki fontos, az hosszú-hosszú évek óta van, ott van és remélem még ott is lesz sokáig.

Ilyenkor telefonok nem "mit csinálsz most?és mizu?"-nak hangzanak, de "fontos vagy nekem és törődöm veled"-et jelentenek.