- ja. Persze. Valamelyik nap komolyan úgy éreztem, hogy -az egyébként mérhetetlenül imádott- kiskutyámat a falhoz fogom csapdosni.

Reggel nyüsszögött. Lementünk. Sétált. Játszottunk Kiflivel (labrador) és Mipuval (törpe yorkie, nem egész 2 kiló, és egy fekete, halálfejes kutyaruhában szokott sétálni). Galambot kergettünk, és 3 zacskónyi kutyabombát szedtem össze utána.

Béke, idill...lenne, ha nem nyüsszögne, nyávogna (esküszöm, nyávog, mint egy macska), hisztizne. Ismét játszottunk, megvakargattam a fülét, eldobáltuk a labdát, játszottunk csülökkel, a jávorszarvassal, de a nyafogást nem hagyta abba. Hoztam neki rágócsotot, kisjátékot, kutyafülét, macskafarkát, de csak ne nyugodott.

Kilátásba helyeztem, hogy megnyúzom, pergődobot/kádkilépőt/rongyszőnyeget csinálok belőle, illetve hogy kiteszem az aluljáróba, és pisiszagú tévésdobozon elmélkedhet tovább az élet dolgairól, mint hajléktalan kiskutya. Nem lesz ott az "apja", akivel olyan jót lehet játszani "apa" még morog is, meg támad, miközben fetrengenek a földön, nem lesz tévé (tévéfüggő a kutya), és nem lesz párnácskával kibálelt kiskutya kosár sem. Rideg, tábori körülmények lesznek, panaszos, rabigás ee-juh-nyem orosz népdal és hideg. Fogsorvacogtató, kiskutyanózi-ellenes metsző hideg. Téliszalámi embargó. Bajság, kakaság, sanyarúság.

Most alszik a kis terrorista.