fotózáson voltam délután. Épphogy odaértem, az idő szorított, de mindezért kárpótolt a fotós: imádom benne azt az über-burzsuj hozzáállást, pink tollboákat és strasszokat, marabutoll legyezőt és számtalan ékszert, kiegészítőt, kiskutyafülét.
Az külön az én ízlésem, hogy mindez hihetetlen érzékenységgel és nőiességgel kerül a képre, egyszóval nem sok, nem kevés, nem affektál az elkészült anyag, de mégis elképesztően GLAMOUR. A tollas műszempillát meghagytuk legközelebbre, de azért készültek nyalánkságok... és ha visszajöttem a divat egyik fővárosából, Milánóból, akkor még gátlástalanabbul folytatjuk ezt a sziszegő luxust a képeken. Remélem. Ezúton is üzenem, ha áttérünk a sima, kék-fehér átmenetes portréképekre, akkor sírni-zokogni fogok és elzarándokolok Üzbegisztánba.
Ha már itt tartunk... Nektek mi a luxus? Tegnap elgondolkodtam ezen a most már egyre kézzelfoghatóbb Gucci és Cavalli boltok Budapestjének közepén. Hmmm... luxus, ha csak úgy, azért, mert kedd van, kapok a férjemtől (na jó, nem önként, kisírtam, de akkor is!) egy szép Bourjois szájfényt. Luxus, hogy 2 adagnyi finom, gyümölcsökkel gazdagított teát veszek annyi pénzből, amiből más egy egész dobozzal venne, persze a gazdaságos, filteres fajtából. Égbekiáltó és vérlázító luxus a munkám, hisz lássuk be, sokkal több hasznot hajtanék hegesztőként (Flashdance) vagy épp titkárnőként (Working girl), mint így sminkesként. De ez van, ezt szeretem szenvedélyesen, és hatalmasat nevetek azon a nagyképűségen, hogy mosolyogva megyek dolgozni. Tudom, tudom, hogy ma itthon inkább sírni kellene, és hidd el, nálunk sincs kolbászból a kerítés, de meg kall tanulni örülni annak, hogy még van kerítés...
Luxusként könyvelem a kedvenc ruháimat: a légies selyemblúzt, a kasmírpulcsim melegségét és finomságát, luxus a kedvenc borom egy kristálypohárban (ne ciccegj, kaptuk) és az említett tea a Zsolnay búzavirágos teáscsészében (ezt is). És használjuk is. Használjuk a régi gyertyatartókat, én a nagymamámtól rám maradt régi ezüst púdertartót, megisszuk a bort, hétköznap is örülünk az ünnepi díszgyertyának, és egy szimpla ebédnek gondolkodás nélkül megfőzöm az óriás kagylótésztát, amit Olaszországból kaptunk. Csak egy gondolat, de... nem szeretnék tíz, húsz év múlva arra ébredni, hogy mindig csak készültem arra, hogy éljek. Hogy használjam, elfőzzem, felvegyem, kitegyem, elmenjek valahova, elmondjam neki, átöleljem. Majd mikor már késő, rájöjjek arra, hogy igazából nem éltem soha. És soha nem tudhatod, hogy mikor jár le az időd.
A búzavirágos készletről jut eszembe: modellnek gyönyörű kék szeme volt (illetve még most is van, nem nyomtam ki neki), de ez ezen a fotón nem látszik (mármint a kék szem, nem a nem-kinyomás). Aki hajtépés nélkül végére ért ennek a mondatnak, az igazán megérdemel egy tábla csokit. De komolyan. Inkább fel is teszem a képet, mert ilyen mondatszerkesztéssel sálálálálá, eznemazénnapom. Drágáim, holnap reggel utazom, szombaton új hírekkel, telve a divat újdonságaival jövök haza. 
