A ma reggel pedig álmos, esős és ronda. Zárt cipőt keresős, csendben reggelizős.
A kutyát összeszedtem, elindultam, de természetesen nyuszifülű angyalmackó nem hajlandó esőben pisilni. Ne kérdezd, miért, egyszerűen nem hajlandó.
Kocsiba be, álmos városon át, miközben nézem az embereket, akik olyan hirtelen kapdosták ki a szekrény mélyéből a ballonkabátokat, hogy még mindegyiken ott volt az öt hónapos nyári álom gyűröttsége.
Kiszállok a kocsiból és egy erőszakos esőcsepp megüti a tarkómat. Nem, nem paranoia, ez a csepp nem egyszerűen ráesett a védtelen nyakamra, hanem direkt, alattomos módon megütötte.
A pénztáros lassú, a kaukázusi kefir folyik, a pékségnél egy magából cigarettafüstöt árasztó férfi áll mögém, és így elmarad a provanszi álmodozás, miközben a ruszikus bagettemet kérem.
Nincs meg a telefon töltője, noha folyamatosan pittyeg, hogy le fog merülni, nehezen préselődünk be a liftbe (a kutya, a póréhagyma, a kistáska, a nagytáska meg én)..., nem találom a kulcsom, kieski a kezemből, majd egyszer csak áttuszakolom magunkat az ajtón, leveszem a vizes felsőt.
És aztán már minden jobb. Egy aranyló mázzel megkent kalács és egy pohár meleg tej után minden jobb. A rend kedvéért még zsörtölődöm egy sort, aztán bepockolódom az ágyba és alszom egyet. Ma csak délután megyek dolgozni.
